[Grem] Petr Pit’ha prágai katolikus püspök beszéde

[Rita Kunsay-Sipos]

Prof. Petr Pit’ha prágai katolikus püspök beszéde a Prágai Vár
Mindenszentek templomában

Emberek!

E lehető legmagasabb titulussal szólítom meg önöket, mert az ember az Isten
képmása, és magasztos jelekkel van felékesítve: ésszel, lelkiismerettel és
felelősséggel.

Azért jöttünk itt össze, hogy emlékezzünk a háborúk és a totalitárius
rendszerek áldozataira, nyilvánvalóan azokra, amelyek történelmileg a
legközelebb állnak hozzánk.

Ünnepségünk címe Mene Tekel (Megmérettetett, könnyűnek találtatott). Ezek a
titokzatos szavak Nabukodonozor fia palotájának falán jelentek meg, amikor
lakomát rendezett, ahol a Jeruzsálemi templomból ellopott szent edényeket
megszentségtelenítette. És ez birodalma bukását jelentette. Mert nem tanult
saját apja történetéből.

A katedrális, amelyben most vagyunk, nemzeti történelmünk szimbóluma.
Évszázadokon át épült, pontosan meghatározott terv szerint, és
megtestesítője lett azoknak az ideáloknak, amelyek apáinkat, nagyapáinkat
vezették. Önmagában ez a katedrális nem azonos ezekkel az ideálokkal, azok
magasabban vannak, ott, ahova a magasba ívelő tornyok mutatnak. Ebből a
magasságból szólt hozzánk az Úr.

Hallottuk a szavait, amelyek érvényesek voltak a fogságban levő zsidók
számára éppúgy, mint e katedrális építői számára. Fájdalmasan érvényesek ma
is.

Onnan küldte el Fiát, hogy megmutassa nekünk, kik vagyunk. Hogy Emberek
vagyunk, csupán emberek, akik a halál felé igyekeznek, de megmutatta azt
is, hogy az ember ideálja az, hogy az Isten Képmása, hogy Krisztushoz
hasonló lehet. Ez az élet Igazsága, ehhez az ideálhoz közelíteni.

Ma nekem jutott az a feladat, hogy itt beszéljek. Szorongok, mert a
Mindentudó előtt beszélek, és tudatában vagyok, hogy nem önök előtt állok,
hanem azok előtt, akik ezen ideálokért, az élet Igazságáért képesek voltak
földi életüket feláldozni. Önmagunkért megtenni ezt, nem lenne értelme. Az
élet másodlagos. Akikre most gondolunk, azok miattunk áldozták fel életüket.

Feladatom, hogy beszéljek, tehát teszem, ami a feladatom. A megemlékezésnél
több az, hogy okuljunk. Akikre emlékezünk, azért haltak meg, mert az
emberek időben nem tudatosították, hogy veszélyben vannak, bajban vannak.

Okulnunk kell. Mert ismét veszélyben vagyunk, és ismét nem akarjuk ezt
tudatosítani.

Azt mondjuk: békében élünk. Közben folyik a harc, támadások, öldöklés.
Butaságunkban és büszkeségünkben kioktatjuk az egész világot. Azt mondjuk:
„vallási háborúk? Ugyan, középkori értelmetlenség!” Azt várjuk, hogy
eldobják az Istenüket. Azért, mert mi ezt megtettük. De ők ezt nem fogják
megtenni, mert látják rajtunk, hogy ez hova vezet. Lassan kihalunk.

Azt mondjuk: párbeszédet kell velük folytatnunk. De ők nem fognak bennünket
meghallgatni, mert vallásról akarnak beszélni, de nekünk vallásunk nincs.
Mert végtelenül liberálisak vagyunk.

 Azt mondjuk, hogy tisztelnünk kell egymást. De ők minket nem
tisztelhetnek, mert ők képesek a saját igazukért meghalni, de mi csak
hátrálunk, és megtámadjuk azt, aki kiáll Krisztus keresztje mellett. Azt
mondják nekünk, hogy nem vagyunk toleránsak velük szemben, és igazuk van,
mert egymással szemben sem vagyunk toleránsak. És ne hagyjuk magunkat
megtéveszteni: politikusainkat végkép nem érdekli az iszlám, őket az olaj
és a fegyver eladás érdekli. És mi ezt a politikusainknak nem róhatjuk fel,
mert bár rövidlátó butáknak tartjuk őket, de ezt nem vallhatjuk be, mert
megválasztottuk őket. Ráadásul, érezzük, hogy ők a legjobbak közülünk, mert
szót fogadnak arctalan másoknak, akik valahonnan a háttérből utasítgatnak.
Sejtjük, hogy valahonnan, ahol fiktív pénzekkel rulettet játszanak, ám ezek
a pénzek mögött valahol szükségszerűen mégis csak a mi munkánk, esetleg
életeink állnak.

Békét szeretnénk Ukrajnában, de mi magunk hagytuk, hogy fenyegetettségben
legyenek, sőt igyekszünk haszonélvezők lenni, mert nem ismerjük be, hogy
itt nem az ukránokról, sem az oroszokról van szó, hanem ismét pénzről van
szó, és a bankokról, amelyek meginogtak, mint a hullámzó tengeren a hajók.

Azt mondjuk, erőseknek kell lennünk, hogy megvédjük magunkat. De mit
kezdünk a fegyverekkel, ha nincsenek férfiaink, akik megfognák a
fegyvereket. De miért is tennék ezt, ha nincsenek ideáljaik. Ideáljaik,
amelyekért valaki meg tudna halni.

Hitehagyottak és nevetségesek vagyunk. Elveszítettük a kultúra értékét, és
katedrálisaink összeomlanak, s az emberi közösségek egymással veszekedő
egoisták hordájává változnak.

Elveszítettük az emberi értéket és mértéket. Mert teljesen nyilvánvaló,
logikus, ha eldobjuk kereszténységünket, és megszabadulunk Istentől, akkor
megszabadulunk az embertől is.

Mert többé nem fogjuk tudni, hogy kell kinéznie az embernek. Miért
tiszteljenek bennünket a muzulmánok, ha nekik van istenünk, és nekünk
semmilyen istenünk nincs. És miért kellene tisztességesen viselkedniük, és
emberségesen tárgyalni velünk, ha látják, hogyan viselkedünk mi egymással.

Békéről beszélünk, meg akarjuk védeni, de nekünk magunknak sincs. Sem
bennünk, sem köztünk. Meg akarjuk védeni az igazságosságot, de csak a
tiltásokat szaporítjuk. Sem az Igazságosságot, sem a Békét senki nem fogja
bevezetni, mert ezek a tisztességből nőnek ki.

Tudom, mi lesz most, mit fogok hallani. Mibe ütközöm. Szavaim az egoista
elégedettség falaiba fognak ütközni, ami olyan, mint a görbe tükör. Mindent
kicsavar. Mondhatnék bármilyen bölcsességet is, frázisok visszhangoznak
majd hozzám, üresebbek, mint a részegek fecsegése.

Ha mindjárt egy halott gyereket hoznék a frontról, csak az elit
képviselőinek álszent jajveszékelése hallatszana, úgy, hogy a mindennel
szemben közömbös tömegnek, amely majd újra megválasztja őket, tetsszen.
Senki nem indul el, hogy megmentse a gyermek testvérét, vagy anyját.

Lesznek hangok ellenem: minek képzeled magad? Ne fessed az ördögöt a falra!

És végül tiltakozás hallatszik majd: „Ez a bolond, még végül háborút szít!
Hallgattassátok el!”

De én félek attól, amit magunkra hozunk. A mi ellenségünk nem az oroszok,
sem az ukránok, és végképp nem az arabok! Egyáltalán senki. Magunk győzzük.
Mert nem tiszteljük az élet törvényét. Elfelejtettük, hogy az élet –
szeretet, és a szeretet – áldozat. Nélkülük az életnek nincs értelme. Ebbe
tudunk belehalni.

Nem lennének ellenségeink, ha olyanok lennénk, mint ez a katedrális. Mert
mint alkotókat – tisztelnének és becsülnének. S ha mégis lennének
ellenségeink, nem mernének bennünket megtámadni, mert erősebbek,
állhatatosabbak lennénk, mint ők.

Az utunk – visszatérés az ész fegyelmezettségéhez, és a következetes,
hihető, mélyen átélt kereszténység.

Nem! Nem hallgathatok! Felkértek, hogy beszéljek az Isten előtt és a halott
ősök előtt, és ezt abban a percben, amikor idegenek mosolyogva kérdik: kik
vagytok ti valójában?

Mások helyett nem beszélhetek, de magam nevében válaszolok, bár remegek:

Vallom, hogy fehér ember vagyok, elismerem az emberi fajok különbözőségét,
természetesen minden ember méltóságát, de elutasítom, hogy feketére
változzak, vagy sárgára, vagy, hogy megváltoztassam a szemem színét.

Férfi vagyok, aki képes gyermeket nemzeni, de nem képes megszülni. Ezért
ragaszkodom az elrendezett tartós házassághoz, mert ez a társadalom alapja,
és a nevelés letéteményese.

Ragaszkodom ahhoz, hogy a férfinak és a nőnek különböző a test felépítése
és a biológiai funkciói, hogy a nő gyengébb és értékesebb, mint a férfi,
akinek meg kell őt védeni, szeretni, és tisztelni.

Egészséges vagyok, és segíteni fogom a betegeket, de elutasítom a színlelt
betegek nyafogását.

Egyszerre vagyok gazdag és szegény is. Kenyeremet megkeresem, és még meg is
tudom osztani.

De nem vagyok hajlandó lustákat eltartani. Sokkal kevesebbem van, mint a
valóban vagyonosaknak, nem irigylem tőlük, örülnék, ha okosan használnák
vagyonukat. Európai vagyok, mert cseh vagyok. Cseh szülők gyermekeként
születtem. Cseh földön nőttem fel, és komolyan veszem nemzetem nyomorát,
szörnyű nyomorát, és dicsőségét is.

 Ezért nem vagyok hajlandó feloldódni a konzum multikultúra szellem nélküli
uniformitásában.

Keresztény vagyok. Tisztelettel a más vallások és nézetek iránt, és
biztosan tudom, hogy minden döntésemben ehhez tartom majd magam.

De erősen ragaszkodom a saját keresztény Istenemhez és parancsolataihoz,
amelyeket azért hozott, mert bölcs, igazságos, és együtt érző az emberekkel.

Ember vagyok. Hálás vagyok az emberségemért és büszke vagyok az arcomra.

Ember vagyok. Nevem: Petr Pit’ha, és nem vagyok 380326/038 – születési
számom, sem 372-2/15 – személyim identifikációs száma, sem PIN, sem
bármilyen más szám.

Ember vagyok, mert van lelkiismeretem, és felelősséget vállalok.

Ember vagyok, és emberként is akarok meghalni.
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20180318/ae3eec98/attachment.html>