[Grem] Bogár László: Kis magyar bértörténet

[KEA]

Kis magyar bértörténet

Magyar Hírlap, 2018.08.27. -- Bogár László
http://magyarhirlap.hu/cikk/126780/Kis_magyar_bertortenet


A gazdaságszerveződési rendszer tőke- és munkaerő- tulajdonosokból áll,
így alapvető kérdés az együttesen létrehozott jövedelem feletti
osztozkodás aránya


Az uralkodó liberális közgazdaságtan véleménydiktatúrájának egyik
alapvető sztereotípiája, hogy a magyar bérek emelése csak akkor
lehetséges, ha az alacsony termelékenységünket emeljük. És hogy milyen
veszélyes is az, ahogyan ők fogalmaznak, ha „fedezet nélkül” áramlik ki
a bér. De vajon valóban így van-e? Ha a „fedezet” az egy főre jutó
összes jövedelem növekedése, akkor ennek éppen az ellenkezője az igaz.
És bizony az elmúlt hetven év alapvető gazdasági folyamatai is éppen az
ellenkezőjét látszanak bizonyítani.

Ha ugyanis az 1950 és 2020 közötti folyamatokat átfogóan szemléljük,
megrendítő dolgokkal kell szembesülnünk. Igaz, 2020-ig még hátravan egy
kis idő, de ez feltehetőleg már nem befolyásolja alapvetően mindazt,
amit következtetésként levonhatunk. Mivel a nyugatias modernitás
(magyarul kapitalizmus) gazdaságszerveződési rendszere
tőketulajdonosokból és munkaerő-tulajdonosokból áll, így az egyik
legalapvetőbb kérdés az együttesen létrehozott összes jövedelem (GDP)
feletti osztozkodás aránya.

Hosszú távon nagyjából egyensúlynak kellene kialakulnia, tehát a két fő
„tulajdonosi” csoport jövedelemalapjának (a bérnek és a profitnak) a GDP
növekedési ütemével azonos mértékben kellene növekednie. Ha az 1950 és
2020 között végbemenő hetven évet nézzük, akkor egészen mást
tapasztalunk. Olyan gigantikus elnyílás, „olló” alakult ki, amelynek
nyomán 1950 és 1996 között a munkaerő-tulajdonosok jövedelemalapját
képező reálbérek növekedési üteme csak egyharmada volt az összes
jövedelem növekedésének.

Az egyensúly első brutális felbomlása mindjárt az időszak elején
lejátszódik: 1950 és 1953 között a GDP 28 százalékkal nő, ám a bérek 14
százalékkal csökkennek, ami a munkaerő-tulajdonosok kifosztási rátájának
majdnem ötvenszázalékos növekedését jelenti: dolgozz sokkal többet,
sokkal kevesebb pénzért! Ez Rákosi „projektje”, de utána előbb Nagy
Imre, aztán Kádár korrekciója következik, és ennek nyomán 1953-tól
1956-ig viszont a bérek nőnek 33 százalékkal, miközben az összes
jövedelem 13 százalékkal csökken. Mindez a szuperkáosz a legmerevebb
tervgazdaság keretei között megy végbe.

Szükség van egy kis kitérőre, mert az 1990 óta regnáló kapitalizmusban
érthető, hogy tőketulajdonosok és a munkaerő-tulajdonosok osztozkodnak,
de miként értelmezendő mindez az ötvenes években? Itt először is el kell
oszlatni egy közkeletű félreértést, miszerint az a rendszer, miként
magát is hívta, „szocializmus” volt. Nos, erről szó sincs, az a rendszer
egy brutális politikai kapitalizmus volt, amelyben egy politikai
„nagytőkés” csoport kollektív magántulajdonában voltak az ország javai.
És aztán mikor az úgynevezett „rendszerváltás” nevű utolsó projektjük
végbemegy, akkor már „igazi” kapitalistaként veszik a kezükbe az ország,
alapvetően addig is az ő ellenőrzésük alatt álló javait.

Amikor tehát az 1990 előtti időre vonatkoztatom a „tőketulajdonos”
kifejezést, akkor így értendő. Vagyis a tervgazdaság azzal a káosszal
indul, hogy előbb három év alatt ötven százalékkal nő a kifosztási ráta,
majd újabb három év alatt visszamegy az eredeti szintre. Kádár rendszere
az ezt követő huszonkét év során, vagyis 1978-ig csak a kifosztási ráta
igen lassú növekedését engedi a „kollektív magántulajdonosi” osztály
számára, jellemző módon Rákosi három év alatt ötven százalékkal emeli a
kifosztási rátát, Kádár alatt viszont huszonkét év alatt növekszik
nyolcvan százalékkal. Ezen belül is az 1968 és 1978 közötti évtizedben a
növekedés mindössze húsz százalék.

Az ezt követő tizenhat év során, vagyis 1978 és 1994 között ugyan már a
globális SZDSZ helyi ügynökei irányítják az országot, és a Fekete János
vezérelte tudatos eladósítás nagyon megnehezíti a kifosztási ráta
kordában tartását, de Antall József kormánya mégis sikeresen kísérli meg
mindezt. Ezalatt a tizenhat év alatt is csak alig több mint húsz
százalékkal nő a kifosztási ráta. Ám ezután bekövetkezik a
Rákosi-projekt repríze, Bokros Lajos vezényletével négy év alatt harminc
százalékkal nő a kifosztási ráta.

Ám akárcsak annak idején Nagy Imre és Kádár, most Orbán Viktor (első
kormánya alatt) majd Medgyessy Péter öt év alatt húsz százalékkal
csökkenti a kifosztási rátát. A Medgyessyt puccsal megbuktató SZDSZ
ugyan megpróbálja újra növelni a kifosztási rátát, de az őszödi beszéd
nyomán kibontakozó politikai helyzet ezt már nem nagyon engedi meg
számukra, így 2010-ben is nagyjából ugyanakkora a kifosztási ráta, mint
2004-ben volt.

Orbán Viktor 2010-es második kormánya életveszélyes történelmi
csődtömeget örököl, így 2014-ig csak a kifosztási ráta szinten tartását
képes megvalósítani. Ám 2014-től 2018-ig már 15 százalékkal csökkenti a
kifosztási rátát, s mind az elszánt akarat, mind a történelmi esély
megvan arra, hogy mindezt 2022-ig folytassa is. Már az eddig elért
eredmény is történelmi tett, mert Orbán Viktornak köszönhetően most,
2018-ban ez a ráta, a nemzeti jövedelem és a munkaerő-tulajdonosoknak
abból való részesedését szemléltető „olló” olyan mértékben zárult, mint
amilyen szinten 1985-ben volt. Vagyis Orbán Viktor eddigi kormányzása a
rendszerváltás brutális kifosztás-növelését már sikeresen kompenzálta.

Ha minden az elképzelései szerint alakul, akkor ez a történelmi olló
tovább zárul és 2020-ban az 1982-es, 2022-ben pedig az 1978-as szintre
zárul vissza. Vagyis Orbán Viktor bizonyul az egyetlen olyan
politikusnak, aki megérti a történelmi teendők lényegét, és van
realitásérzéke ahhoz, hogy ennek érvényt is szerezzen. Ez a Bibó István
által olyannyira hiányolt „lényeglátó realista” létkaraktere.

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.