[Grem] Kétszáz éve született Arany János

[KEA]

Kétszáz éve született Arany János, Az alábbi kis történetet, melynek
"Az utolsó gyermek" címet adtam, a ma kezdődő Arany János emlékév
tiszteletére teszem közzé. Csak elgondolkodtam, mi lett volna, ha...

A nyár beköszöntével Borcsa, a vén bábaasszony egészsége megrendült.
Szíve csak úgy nyargalt, máskor összevissza verdesett, mint egy sebzett
kismadár szárnya. Gyakran támadt vértolulása is, ilyenkor az öregasszony
beesett, csuparánc arca egész sötétre pirosodott.
Borcsa hosszú élete során elég szívbajos, hűdéses embert látott már
ahhoz, hogy tudja, miféle kórság fenyegeti. Sejtette, hogy hamarosan
lejár az ideje, de nem bánkódott, hogy itt kell hagynia az
árnyékvilágot. Valami mégis azt súgta neki, hogy halála előtt még egy
fontos feladat vár rá, ezért nem hagyhatja, hogy a nyavalya idő előtt
leterítse.

Nap mint nap galagonyavirágból forrázott italt magának, hogy bolondul
dobogó vén szívét megnyugtassa. A vértolulás ellen pedig fehér
fagyöngyöt gyűjtött az erdőn, melyet hideg forrásvízbe áztatott. A kúra
eredményesnek bizonyult. Borcsa hamarosan jobban lett, és az öregapjától
rámaradt faragott botra támaszkodva újra gyógyfüvek után járta a
határt.

Egész Bihar vármegyében nem akadt senki, aki a vénasszonynál jobban
ismerte volna a természet tikait. A bábamesterség anyáról leányra
öröklődött családjában, de a füvek és virágok gyógyító erejét a
nagyapjától tanulta. A vén vajákos, aki messze földön híres füvesember
hírében állt, hosszú, ezüstszín haját még varkocsban hordta és különös
rovásokat faragott a pásztorbotjára... A templomot egész életében messze
elkerülte: a napban hitt, a holdban és a csillagokban. A kis Boriska
volt a legkedvesebb unokája. Gyakran magával vitte pusztai
vándorlásaira. Hetven esztendő telt el azóta, de Borcsa még ma is
pontosan fel tudta idézni a hatalmas, szálfaegyenes alakot, ahogy
subájával a vállán, botjára támaszkodva áll a csillagos ég alatt.
Most, hogy kifelé készülődött az árnyékvilágból, Borcsának szokásává
vált, hogy esténként kiüljön az aprócska háza előtti padra, és a
nagyapja foszlott, vén subájába takaródzva az égboltot bámulja. A
csillagokat nézve maga mellett érezte az öreget, akinek a közelségében
mindig jóleső melegség járta át a szívét. De a régi történeteket, amit
öregapja Budáról, Eteléről és egy hatalmas, nagyerejű magyar vitézről
mesélt neki, már nem tudta felidézni. Nagyapja gyakran mondogatta, hogy
egyszer jön valaki, aki nála szebben meséli majd újra őket, ám erre a
valakire Borcsa egész hosszú életében hiába várt.

Egy nyári estén is a padon ülve aludt el, és arra ébredt, hogy a
hajnali napsugár a szemébe tűz. Éppen feltápászkodott, amikor nyikordult
a kapu: vendége érkezett.

Egy helybéli szegény földmíves felesége volt a korai látogató. A kopott
kis asszony, Sára arcára mély barázdákat vésett a bánat és a nélkülözés.
Borcsa tudta, hogy úgy negyvenöt esztendős lehet, de aki nem ismerte,
akár hatvannak is nézhette. Együtt léptek a házba, ahol erős, fűszeres
illat terjengett a mindenfelé száradó gyógyfüvek miatt.

- Segítened kell, – kezdte Sára –, megint úgy vagyok.

- Más oka is lehet a te korodban, hogy elmarad a havibaj – csóválta
fejét a bába – lassan...

- Én is erre gondoltam először – vágott szavába az asszony - de
felismerem a jeleket. Tudhatnád...

Borcsa bólintott. Sára kilenc gyermeknek adott életet. És nyolcat
temetett el... A bábaasszony szívből szánta Sárát, akinek gyermekeit
egymás után ragadta el a tüdőbaj és a nélkülözés.

– Tizedszerre nem tudom végigcsinálni - zokogott Sára. - Elfogyott az
erőm. Megszültem, meggyászoltam őket, megöregedtem, gyenge vagyok...
Nem, nem bírom ki, még egyszer nem! Ezt az utolsót már nem akarom! Hisz
csak meghalna ez is... - zokogta.

Borcsa hallgatott. Értett az angyalcsináláshoz, de nem szívesen
gyakorolta, mert úgy gondolta, neki azt a feladatot szánta a Jóisten,
hogy a gyermeket a világra segítse, nem pedig azt, hogy elpusztítsa.

- Hányadik hónapban vagy? – kérdezte mogorván.

- Még csak egyszer maradt ki a vérzés - szipogta a idősödő nő. – Még
időben ahhoz, hogy…

A környéken azt beszélték, hogy Borcsa ismeri azoknak a gyógyfüveknek a
titkát is, amelyek a terhesség korai szakaszában vetélést idéznek elő. A
szóbeszéd nem túlzott: az öregasszony jól tudta, milyen füvek hajtják el
az épp bimbózni kezdő életet. Akadt is a keverékből egy teljes adaggal a
hátsó kamrában… és igen, az öregedő Sárának minden oka megvan rá, hogy
ne akarjon több gyermeket… az ura is vén, tíz évvel is idősebb nála...
Már unokájuk is van. A bába sóhajtott. Hátracsoszogott a kamrába, hanem
ott eszébe jutott a nagyapja. Most vajon mit tanácsolna a vén vajákos?
Kisvártatva egy kis vászonzacskóval kezében tért vissza.

- Ebből minden este és reggel készíts főzetet – vetette oda kurtán az
asszonynak. – Ha vérezni kezdesz, visszajössz. Figyelmeztetlek, a
keveréket korodbeli nőn még soha nem próbáltam, nem biztos, hogy
beválik. Ezért pénzt sem fogadok el tőled. Eridj, nehogy meglássanak.
Sára sűrű hálálkodások közepette távozott. A bába sokáig nézett utána.

- Vajon helyesen cselekedtem? - kérdezte magától.

Az ősz beköszöntével Sára gyermeke megmozdult, pedig nap nap után itta
Borcsa főzetét.

- Mit tehetnék? – tárta szét ravaszkodva a kezét az öregasszony, - , úgy
látszik, a Jóisten azt akarja, hogy ez a gyermek megszülessék. (Igaz-e,
öregapám?- tette hozzá magában.)

Sára, aki egészen megszépült, kikerekedett az elmúlt hónapokban,
aggodalmasan tördelte a kezét.

- A gyermek talán épp a főzetedtől nem lesz egészséges -suttogta.
Az öregasszony elfojtotta mosolyát.

- Nem lesz baj – nyugtatta az asszonyt –, van egy titkos erősítő
receptem várandós asszonyok számára, ritkán adok belőle, mert nagyon
nehéz elkészíteni. Rögvest hozom – azzal hátrament a kamrába, és egy
csipetnyi mentával megbolondítva kihozta ugyanazt a gyógyfűkeveréket,
amit első alkalommal is adott neki.

Mikor magára maradt, Borcsa megszédült, és a kemencének tántorodott.
Érezte, fogytán az ereje, hiába minden tudása, ideje végére jár.

- Csak még ezt az egyet... ezt az utolsó gyermeket hadd segítsem a
világra! - fohászkodott magában.

A gyönyörű, egészséges kisfiú egy szeles márciusi reggelen született
meg. A vén Borcsa megfürösztötte, puha gyolcsba pólyálta, és ahogy a
karjába vette, a baba rányitotta szemét. Borcsa már bizonyosan tudta: ő
az utolsó, akinek a születésénél bábáskodott. Furcsamód nem bánta ezt,
sőt, hatalmas megkönnyebbülés, megnyugvás járta át: most már megpihenhet.

- No, lelkem - adta Sára kezébe a gyermeket -, ez megmarad. Erős lesz a
tüdeje, és a hangja... A hangja egész messzire fog hallatszani!
Meglátod, még büszkék lesztek rá. Egész Nagyszalonta az lesz.

A gyermekágyas asszony megütközve nézett a bábára. Miket hord össze ez a
bolond vénasszony? Még hogy messzire fog hallatszani a hangja... Egy
szegény, öreg földmíves utolsó, tizedik gyermekének.... No iszen....

- Biztos, hogy nem fogad el semmit, Borcsa néném? – unszolta a
bábaasszonyt az ifjabbik Sára, aki végig édesanyja mellett volt a szülés
alatt. – Ha pénzt nem is, egyebet...

Az öregasszony a fejét rázta. Már az ajtóban állt, onnan nézett vissza a
szegényes szobára. Egy utolsó pillantást vetett a gyermekre, aztán
György gazdához fordult, aki kalapját gyűrögetve támasztotta a falat
odakint.

- Az öregapámat – mondta lassan -, Jánosnak hívták. Nagyon szerettem.

Ekkor - mintha csak a gyermeket üdvözölnék -, sorra megkondultak a
nagyszalontai harangok.

1817. március 2. volt, vasárnap.

Nem sokkal később, ugyanannak a napnak a hajnalán, amikor Arany György
és Megyeri Sára utolsó, tizedik gyermekét, a kis Jánoskát
megkeresztelték, holtan találták a vén bábaasszonyt.

A háza előtti kis lócán, egy foszladozó subába burkolódzva ült.
Valamikor éjszaka érhette a halál - tágra nyílt szemei még őrizték a
csillagok fényét.

A vén Borcsa mosolygott holtában. Boldog, rejtelmes mosollyal, mint aki
beteljesítette feladatát, és élete végén még végrehajtott egy küldetést,
a legfontosabbat, amit a Gondviselés kijelölt számára.

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.