[Grem] Nem a klasszikusokat kell kicserélni

[KEA]

Nem a klasszikusokat kell kicserélni

Magyar Idők -- 2015.11.06., Orbán János Dénes
http://magyaridok.hu/velemeny/nem-klasszikusokat-kell-kicserelni-93262/


Mi akadályozza meg a diákot abban, hogy Jókai kivesézése után elolvasson
egy kortárs csemegét?

A magyar sajtóban gyakran fölmerül az irodalom oktatásának
problematikája; nagy lélegzetvételű írások értekeznek arról, hogy az
ifjúság egyre inkább eltávolodik az irodalomtól, és ennek fő okát sokan
abban látják, hogy a magyar klasszikusok érdektelenek és érthetetlenek a
mai nebulók számára. Az egyik megoldási javaslat – az oktatási módszerek
megújítása mellett – a klasszikus irodalom redukálása a kortársak javára.

Magam is alaposan érintett vagyok a témában, műveim időnként szerepelnek
a tananyagban, és gyakran hívnak rendhagyó irodalomórát tartani a
Kárpát-medence iskoláiba. Ez fölöttébb hízelgő, mégis merőben más a
véleményem, mint például Pálos Máténak, aki az Origón cikkezett a
témáról (folyó év október 27-én), beszédes című írásában: Jókaival és
Berzsenyivel csak kínozzuk a gyerekeinket.

Mielőtt az ósdi konzervativizmus vádja fölmerülne, megjegyezném, hogy
annak az Előretolt Helyőrség nevű irodalmi csoportosulásnak vagyok az
egyik előretolt tisztje, mely műhely a kilencvenes évek második felében
paradigmaváltást hajtott végre az erdélyi irodalomban, sűrű átkozódások
közepette érvényesítvén a költői szabadságot, a szabadszájúságot és
mindenféle modern és posztmodern irányzatot. Mindezt egy, az
anyaországinál sokkal konzervatívabb közegben. A sikernek azonban volt
alapja: sikerült egyensúlyt teremteni a régi és az új, a hagyomány és a
modern között.

Mindezt azért mondom el, mert meredek dolgokkal fogok előrukkolni: én
bizony a klasszikus oskolai szigor híve vagyok (mely szigor nem zárja ki
az észszerűséget, a mai realitások fölmérését, a nyitottságot és a
vagányságot), és nem az évente cserélődő módszertani kísérleteké, melyek
eredményét jól látjuk: gyermekeink generációról generációra
műveletlenebbek, és egyre csak nő a szakadék közöttük és közöttünk.

A nebulók nem értik Berzsenyi, Jókai nyelvét, A kőszívű ember fiai
uncsi, az Egri csillagok vontatott (nosza, rövidítsük le meg írjuk át!)
és így tovább. Különben is túlterheltek szegények, ráadásul hogyan is
értené meg egy 15–19 éves szegény kisgyerek az Íliászt vagy az
Aranyembert, vagy bármit a Piroska és a farkason kívül? Borzalmas!

Ugorjunk egyet az időben. Az 1450-es években vagyunk, Ferrarában. Itt
tanul első nagy poétánk, Janus Pannonius, aki 13 éves korában érkezett
Veronai Guarino iskolájába. Kollégái közül többen leendő, neves
humanisták. Érdekes módon ezek a tizenéves kamaszok játszva megbirkóznak
az egyáltalán nem könnyű latin és ógörög nyelvvel, sőt nem csak
megbirkóznak, szeretik is. Elolvassák és kielemzik a klasszikusokat és a
kortársakat, egyáltalán nem unják sem az Íliászt, sem Vergiliust, sem az
elvont, metafizikus Ovidiust, ellenkezőleg: bálványozzák őket. Mi több,
verselnek, bármely klasszikus versformában, kezdetben imitálnak, aztán
egyéni hangjuk is kialakul. Mire érettségiző­korba érnek, vágják a
literatúrát, filozófiát, esztétikát, művészettörténetet és -elméletet,
de otthonosan mozognak a matematika és egyéb reáltudományok terén is. A
töméntelen információt nem szervereken, hanem az agyukban tárolják,
műveltségük lenyűgöző, ugyanakkor pragmatizmusuk és
szintetizálóképességük is félelmetes. Janus Pannonius, Galeotto Marzio,
Batista Guarino és még többen a kor nagyságai lesznek, de még a
szerencsétlen Gryllus is el tud helyezkedni udvari firkászként egy grófi
udvarban.

Ne hozzuk fel ellenérvként, hogy ez egy elit iskola volt. Nem, ez egy
magániskola volt, ahová egy bunkó is bekerülhetett, ha az apjának volt
lóvéja. De a leggyengébb akkori diákkal szemben sem lenne túl sok esélye
egy mai nebulónak. Azzal se érveljünk, hogy abban a korban
gyermekkínzással érték el mindezt a pedagógusok. Ajjaj. Veronai Guarino
a legimádottabb tanítómesterek közé tartozott. Ugyan kellő szigorral
fegyelmezte a diákokat, de mindent megtett azért, hogy szeressék is azt,
amit tanulnak. Mint a kutatásokból kiderült, a pajzán versek, melyekből
Janusunk tarsolyában is van néhány tucat, nem a pad alatt íródtak, hanem
szakmai gyakorlatként. Azaz a XV. század közepén Guarino mester nem
átallotta bevetni ezt a ravasz és izgalmas pedagógiai fogást, melyért
manapság nagy valószínűséggel kiebrudalnák a tanárokat a tanügyből.
Képzeljük el, micsoda hangulat lehetett egy-egy ilyen órán! Az iskolán
kívüli szórakozás is megvolt, Guarino szemet hunyt a kocsmai és
bordélykalandok fölött. Hiperszuper, modern módszertani teóriák nélkül a
derék humanista egy elképesztően hatékony és haladó oktatásmodellt
valósított meg. Bő fél évezreddel ezelőtt!

És aztán évszázadokon keresztül folyt a komoly oktatás Európa
iskoláiban, szigorral, ésszel, persze néha elítélendő módszerekkel is,
de ez az oktatás bizony eredményes volt: meggyőződésem, hogy sokkal több
rakoncátlan nebulóból faragtak embert, mint manapság. Pedig a terheltség
a többszöröse volt a mainak, és a pedagógia egyáltalán nem arról szólt,
hogy alányúlnak a kölöknek és hímes tojásként bánnak a törékeny
lelkecskéjével. És nem kérdezték meg tőle, hogy mit szeretne olvasni,
klasszikusokat vagy kortársakat, hanem megszabták neki. S ha túl volt a
kötelezőn, vagy befejezte az iskolát, közben-utána minden lehetősége
megvolt azt olvasni és művelni, amit akart.

Kérdem én, miként lehet megérteni a kortárs irodalmat a klasszikus
ismerete nélkül? Azt a kortárs magyar irodalmat, amelyben az utóbbi
évtizedekben csak úgy dúl az intertextualitás és a nyelvi játszadozás?
Hogyan lehet bejárni Esterházy Péter nyelvi labirintusát leggazdagabb
szókincsű prózaírónk, Jókai ismerete nélkül?

Avagy alkalmazkodjunk mi, kortárs magyar írók? Redukáljuk le lexikális
készletünket arra a kétezer szóra, amit a mai ifjúság – tisztelet a
kivételnek – ismer? Butítsuk le a szövegeinket, mert úgysem értik meg
irodalmi, történelmi, kultúrtörténeti, filozófiai allúzió­inkat? Ki
akarja ezt? Netán írjuk át a klasszikusokat mai nyelvre? Annak
tudatában, hogy száz év múlva a mi gondosan cizellált mondatainkat is át
fogják írni? Ki akarja ezt?
Egy anekdota szerint Rákosi behívatta Kodályt és javasolta egy új
himnusz létrehozását. – Minek? – felelte Kodály. – Jó nekünk a régi is.
Mélyen egyetértek azzal, hogy a magyarirodalom-tankönyvek borzalmasak,
és az oktatási módszerek is silányak – tisztelet a kivételt képező,
rendhagyó tanároknak. De nem a klasszikusokkal van a probléma, hanem
egyszerűen a tálalással. A realitásérzékkel. Az érdekeltté tevéssel.
Azzal, hogy életünk gyors ütemben megtelt kétes értékű, de izgalmas
kínálattal, és nem látjuk be, hogy ezt a konkurenciát csakis izgalommal
tudjuk legyűrni. És nem igaz, hogy nem lehet, mint ahogyan az sem igaz,
hogy kölkeink elméje nem tud megbirkózni bármivel. Ne becsüljük alá
őket! Nem igaz, hogy nem lehet megkedveltetni velük a Bánk bánt, a
kőszívű embert vagy akár a nehézkesnek tűnő Szigeti veszedelmet. Nem
igaz, hogy nem lehet őket megtanítani a mindennapi élethez szükséges
1200 szónál többre, hogy egy nyelvet beszéljünk.

A pedagógia totális csődje az, ha nem tudjuk átadni gyermekeinknek a
saját tudásunkat.

Úgyhogy én a klasszikusok mellett teszem le voksomat. Ez nem azt
jelenti, hogy a kortárs magyar irodalmat ki kell zárni, dehogy. Mi
akadályozza meg a tanárt abban, hogy időt szánjon arra, hogy pompás
kortárs olvasmányokat ajánljon tanítványainak? Mi akadályozza meg a
diákot abban, hogy Jókai kivesézése után elolvasson egy kortárs
csemegét? Az írók által tartott rendhagyó irodalomórák egyre
divatosabbak, dolgozzunk azon, hogy ez a mozgalom terjedjen, mert saját
népszerűsítésünknek, leendő olvasóink megnyerésének és kinevelésének ez
a legideálisabb módja. Ne csak akkor fáradjunk el egy oskolába, ha
megfizetik, gondoljunk arra, hogy ez kultúrmisszió, ugyanakkor megtérülő
befektetés is.

De semmiképpen ne az idő próbáját kiállt klasszikusokban keressük a
hibát, és ne fogjuk rá zaklatott korunkra sem. Nincs lehetetlen, csupán
gondolkodás, fantázia, munka és legfőképpen: akarat kérdése az egész.
Csakis rajtunk, szülőkön, pedagógusokon, alkotókon múlik, hogy kölkeink
kultúremberekké vagy konzumidiótákká cseperednek.

A szerző József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, író


-- 

Üdvrivalgással:
KEA.
----
Keszthelyi András
e. doc.
ÓE-(ex BMF, exx Bánki)-KGK-SZVI