[Grem] Erdély legidősebb magyar papja ma is aktív

[KEA]

Erdély legidősebb magyar papja ma is aktív

Magyar Nemzet -- 2015.10.11., Pethő Tibor
http://mno.hu/hetvegimagazin/erdely-legidosebb-magyar-papja-ma-is-aktiv-1308267


A 98. évébe lépett nemrég elején Bíró Antal atya, aki ma Böjte Csabának
segít: a szászvárosi ferences kolostorban berendezett gyermekotthonban
él, rendszeresen misézik, prédikál.

Nézem a kezét. Ujjai helyén mintha görcsösen, szeszélyes könnyűséggel
kanyargó szőlőkacsok, erősen kapaszkodó, szép erezetű öreg fa gyökerei
lennének. Finoman a karomra fonódnak; ha nyomatékosabban mond valamit,
nemcsak a hangját emeli meg, szorít egyet az ingemen.
Odalett a csont, az ízület

– Látja, tanár úr, a begombolkozás is nehezemre esik – mondja.
Ragaszkodik hozzá, hogy tanár úrnak szólítson. Az imént azt kérdezte,
mivel foglalatoskodtam eddig életemben; régvolt munkám keltette fel
leginkább az érdeklődését. Ő is tanított: az 1940-es években
Székelyudvarhelyen mint ferences barát németet és magyar irodalmat.

– A börtönben ment tönkre mindkét kezem. Pedig nem vertek meg, hanem
meghúzta a cement a pincében, ahol tartottak. Az öregedéssel pedig csak
súlyosbodott az állapota: odalett a csont, az ízület. Tavaly márciusban
ráadásul elestem, három helyen eltört a lábszáram. Porckopás van a
térdemben, rázuhantam a folyosón a kőpadlóra. Elölről kezdtem az
életemet a kilencvenhetedik évemben. Magatehetetlenül feküdtem hetekig,
mint egy pólyás baba. Újra meg kellett tanulnom mozogni, járni, kérem
szépen. Jobban félek, mióta nincs fájdalmam. Ezért is keresem a kezeket.
Akkor biztonságban érzem magam.

Az egykor szászok lakta, építőmesterei munkáját nyomaiban őrző
Szászváros felett esős-borús az idő. A ferences rendház hatalmas,
boltíves folyosója is sötétbe burkolózik. Késő délután érkeztünk meg
Antal atyához, Erdély legidősebb papjához, Csaba testvér egyik
segítőjéhez. Öt-tíz éves gyerekek lepik el pillanatok alatt a folyosót;
vége a tanulóidőnek, kezdődik a vacsora, juhsajt van és főtt tojás.
Magyar–román keveréknyelven beszélgetnek egymással és a nevelőkkel. A
gyerekek sokszor szegény román családokból érkeznek Szászvárosba, később
átkerülnek Csaba testvérhez Dévára; autóbusszal és vonattal negyven perc
a távolság. A gyerekek körbevesznek minket, határozott mozdulattal kezet
nyújtanak. Három-négy kar nyúl felénk egyszerre: az idegenből jött a
legérdekesebb ebben a pillanatban. A nevemet mondom, az egyik visszakérdez:

– Ti-be-ri? Tiberiu? Én is Tiberiu vagyok – vágja rá büszkén. Aztán
beözönlenek az étkezőbe.
Antal atya mellett a kis asztalon ott a főtt tojás lefedve, mellette egy
tepsiben rizses lecsó hűl. Ő főzte magának. Az íróasztalon világoskék
papír szálkás betűkkel. „Előttük van” – betűzöm ki a szöveget; oldalt az
Alföldy-féle irodalomkönyv és egy Jókai, a Mire megvénülünk. Az ablak
előtt címeres magyar zászló.

– A rabonbán unokája vagyok, tetőtől talpig székely – feleli, mikor a
gyermekkoráról kérdezem. – Zetelaka mellől, Küküllőkeményfalváról
származom. Onnan mentem barátnak.

Vékonyka kötetet mutat, végigpörgetem, beleolvasni nincs idő, folytatná
a beszélgetést. Látom, hogy versek.A saját költeményei. Tavaly gyűjtötte
össze és egészítette ki őket, amikor beteg volt.

– Nem is költemények ezek a szó mai értelmében. Regös vagyok én, krónikás.

Aztán fejből mondja, s megfogja a kezem:

– „Áron püspök! Erdély fia, sziklajellem a javából, / Csodát fakaszt
minden szava, akár Mózes a sziklából.” Tanítani akarok vele, tudja,
tanár úr? Mert a csodák megtörténnek, s bizony azt is tudhatjuk, ha egy
kicsit gondolkodunk, hogy a csodának kétféle módja van: a hivatalos,
amit a római kúria elismer, s van kérem ezen túl milliónyi magáncsoda
is. Olyan esemény, olyan személy szava az ember életében, ami irányadó,
ami a szemét felnyitja.

Nekem Áron püspök, a szent életű Márton Áron volt ilyen irányadóm, ilyen
Úristentől kapott csodám. Egyedül szentelt engem a gyulafehérvári
püspöki kápolnában. Hatan várakoztunk a növendék barátok közül a
papságra. Péter és Pál napján ötöt felszentelt, nekem meg kellett várni,
amíg betöltöm a huszonharmadik évemet. Különleges ajándék volt. A
szertartás után, jövőre lesz hetvenöt esztendeje, széket hozatott nekem,
szemben magával leültetett, úgy, mint ahogy mi ülünk most. Szépen lassan
a következőket mondotta. „Fiam! Tudod-e, mire vállalkoztál?” A kérdés
hirtelen jött, mellbe vágott. „Nehéz idők előtt állunk. Most kaptam a
jelentést a Vatikánból, hogy Oroszországban hogyan üldöznek két jezsuita
atyát.” Aztán elmondta a statisztikát: hány papot börtönöztek be,
végeztek ki eddig a kommunisták. „Ez vár ránk is” – mondta 1941-ben,
amikor még kevesen sejtették a háború kimenetelét. Mindig hangsúlyozom:
nemcsak azokat kell boldoggá avatni, akik börtönben haltak meg annak
idején, hanem azokat is, mint Márton püspököt, akik példamutatóan éltek.

Szinte a püspökkel egy időben került fogságba is. Márton Áron a
negyvenkilences csíksomlyói búcsúról távozva, miután sofőrje
Székelyudvarhely és Segesvár között kicselezte a letartóztatására
igyekvő titkosrendőröket, kerülő úton visszatért Gyulafehérvárra. Nem
sokkal később Bukarest felé menet fogták el, s került börtönbe, majd
1967-ig házi őrizetbe.

– A negyven esztendőn át legutolsónak hitt csíksomlyói körmenetre én
vezettem 1949-ben a zetelakai keresztalját – mondja Antal atya. – Több
tízezren voltak a somlyói nyeregben. Márton Áron püspököt négy gyimesi
csángó kísérte lóháton, hogy megvédjék. Mikor visszaértem Zetelakára, a
káplánunk körmenettel fogadott a falu határában. A központba érve a
káplán elkezdte énekelni a Himnuszt. Zúgott egész Zetelaka, mint az
őserdő. Még aznap este üzent a közelben tartózkodó püspök: hívják össze
a környék papságát, mert testamentáris szavakat akar mondani nekünk.
Röviden beszélt: „Ki tudja, találkozunk-e még?! A kötél a nyakamon; csak
azt várom, mikor húzzák meg. Nem mondok nektek egyebet:
engedelmeskedjetek a mindenkori törvényes püspökötöknek. Egyébbel ne
törődjetek. Vállalom a sorsomat, vállaljátok ti is!”
Megfogja a karomat, a szemembe néz áthatóan, egészen közelről. Értelem,
érzelem s az akaraterő csillog benne egyszerre. Keménykötésű férfi,
szenvedéllyel beszél, néha szinte kiabál, máskor egészen lehalkítja a
hangját, főleg, ha elkomorul.

– A káplánomat a Himnusz éneklése miatt keresték ugyan a rendőrök, de
addigra elbujdosott. Engem nem sokkal később, augusztus 29-én, a mohácsi
vész évfordulóján tartóztattak le. Harminchárom napig vallattak. Egy
olyan fiatal magyar férfi vette föl az adataimat, akit én elnökként
érettségiztettem. Hogy hívják az urat? – kérdezte. Szégyelld magadat,
mondtam, nézd meg az érettségidet, hogy ki írta alá! – folytatja az
atya, s haragosan felemeli a hangját; mintha itt lenne vallatója, s neki
mondaná. – Egy mellényben és egy ingben voltam a Securitate pincéjében,
akkor kezdődtek az ízületi nyavalyáim is. Azt követelték, írjam alá,
hogy a kommunizmus ádáz ellensége vagyok. Persze hogy nem írtam alá,
kérem szépen. Száz tanút hozunk, válaszolták. Mondom, egyet hívjanak!
Nem hívtak.

Fotó: Végh László

A jegyzőkönyvbe mégis bekerült, hogy „a rendszer ellensége”, s a papír
végigkísérte az életét a változásig. Aztán szabadon engedték,
visszamehetett szerzetestársai körébe. A rend működését nemsokára
betiltották: 1951. augusztus 20-án éjjel Erdély 22 ferences kolostorából
százhúsz barátot szedtek össze. Hamarosan mindannyian a nagy máriaradnai
rendházban találták magukat, az orosz katonák szomszédságában. Végül
három részre osztották a kisebb testvéreket: a teológiai tanárok és a
növendékek Désre, mások Körösbányára kerültek. Bíró Antalt a
székelyföldi Esztelnekre helyezték, a Kárpátok aljába. Misézni lehetett,
de őrizték őket. A teológiai tanárok titokban tovább folytatták az
oktatást, s aztán négy fal között felszentelték a klerikusokat. A
közelben lakó rendtárs, Csaba testvér is még az illegális időkben lett
ferences.

– Amikor megszüntették a kényszerlakhelyeket, feltették a kérdést: hová
akarok menni szolgálni. A Kárpátokba, Pálpatakára szerettem volna
kerülni, falusi emberek, medvék és farkasok közé, távol a külvilágtól.
Mondtam is. Az állam nem engedte, elővették a jegyzőkönyvet, hogy
ellensége vagyok a kommunizmusnak. Nem maradhattam a székelyek között,
ki kellett takarítaniuk engem Erdélyből! A Bánságba, a Temesvári
egyházmegyébe, Neudorfba, egy sváb faluba helyeztek a német nyelvtudásom
miatt. Negyvenhét esztendeig voltam ott. Német nyelvtudás, hát igen –
sóhajt. – Amikor a diplomát szereztem, azt mondta a vizsgáztató: maga
ugyan Nyikó menti dialektusban beszéli a németet, ellenben a
grammatikája tökéletes. Ezzel a Nyikó menti dialektusommal miséztem a
sváboknak, ezzel kereszteltem, eskettem, temettem őket. Amikor el
akartak helyezni, küldöttséget menesztettek Temesvárra, visszakértek.

Megáll egy pillanatra, megtörten néz rám.

– Fáradt vagyok, tanár úr, bronchitisem van, eddig bírtam hanggal – mondja.

Tamási Áron huncut székely volt

Szedelődzködnénk, de váratlanul lendületesen folytatni kezdi. Csaba
testvérről beszél, arról a negyven évvel fiatalabb paptársról, aki
Márton Áron mellett talán a legnagyobb hatással volt rá életében. Böjte
Csaba néhány évvel Ceausescu bukása után érkezett Dévára. Egy szobát
hagytak meg az előző rendszerben a plébánosnak, a ferences kolostor
többi helyisége romokban állt.

– Oda jártak be korábban piszkolni, szeretőzni. Csaba a lakatot az
ajtóról letörte, kitakarított, s elkezdte maga köré gyűjteni a
gyerekeket. Amikor ezt meghallottam, s láttam, milyen hatása van,
csatlakoztam hozzá, a gyerekeket sokszor az éhhaláltól mentő kis
csoporthoz. Életre hívtuk a Szent Antal Alapot. Ami pénzem volt,
beleadtam. Ott állok mögötte: Szászvárosban ő hivatalosan a plébános, de
én misézek a bentlakóknak és a szászvárosi, szórványban élő magyaroknak.
Először Csaba vitt át Magyarországra, missziót tartottunk Szentesen. Így
mutattam be őt: „Ama régvolt hadak útját rég belepte a múlt pora, ne
várjátok a királyfit, nem jön vissza többé soha. De Isten megszánt
minket, helyette jött másik Csaba, csuhában jött, nem lóháton, az ő neve
Böjte Csaba.” Mióta mellette vagyok, egyértelművé vált: annál, milyen
vallású, sokkal fontosabb, hogy jó vagy rossz-e az ember.

A kisegyházak néha még jobban is segítik Csaba testvért. Ötven-hatvan
éves férfi jött hozzánk a minap. Azt mondta, pünkösdi lelkészként bejár
a debreceni börtönbe, felkeresi a cellákat. Raboskodik ott egy
marosszéki fiú, nem tudom, mit csinált. A kisfia nyolcéves, nálunk van
Szászvárosban. A lelkész annyi csomagot hozott, amennyi a
csomagtartójába belefért. Aztán ugyanebből a pünkösdi gyülekezetből két
hét múlva hárman jöttek, hogy segítsenek, két hónap múlva pedig egy zsák
rizst és egy zsák cukrot küldtek a gyermekeknek. Idejött tizenkét
nazarénus leány a nyáron, kitakarították az egész kolostort, rendbe
szedték a kertet.

A regösségről, a dalnokságról érdeklődnék megint, ő azonban az
eszmei-irodalmi előképekről beszél.

– Két nagy írónkat is hallhattam élőben: még papnövendékként Tamási
Áront. Huncut székely volt a kopasz fejével. Ő mondta, hogy a székely
kétszeresen magyar ember. Nyirő Józseffel pedig beszéltem is, amikor
1942-ben a kolozsvári moziban bemutatták az Emberek a havasont. Elöl
ült, vele a stáb, Szőts István rendező. Látta, hogy szerzetesek vagyunk,
odajött hozzánk a vetítés után. Gratuláltunk a filmhez. Tudtuk, hogy
otthagyta a papságot, megnősült, református lett. „Becsüljétek meg a
csuhát! – mondta. – Engem azóta ver az Isten, amióta a reverendát
ledobtam magamról.”

Bíró Antal atya viszont hű maradt.

– Jövőre lesz a hetvenötödik évfordulója, hogy Áron püspök pappá
szentelt. Remélem, megünnepelhetjük. Minden testrészem rossz már. Azért
adok hálát Istennek, hogy a szívemet, a fejemet megőrizte.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben is megjelent.
A megjelenés időpontja: 2015. 10. 10.


-- 

Üdvrivalgással:
KEA.
----
Keszthelyi András
e. doc.
ÓE-(ex BMF, exx Bánki)-KGK-SZVI