[Grem] Nagyon tanulsgos: "Krdsek, amiket majdnem nem tettem fel ..."

Emoke Greschik greschem at gmail.com
2015. Nov. 18., Sze, 06:37:24 CET 

Kérdések, amiket majdnem nem tettem fel...

   -
   http://pozitivnap.hu/napi-pozitiv/kerdesek-amiket-majdnem-nem-tettem-fel

*A dédimamám 96 éves, olyan igazi öreg, aki egészen máshogy látja a
világot, mint mi. A maga egyszerűségében, a generációnkat nyomasztó
problémák, elvárások nélkül. Ők még lassan éltek és szépen, olyan értékeket
ápolva, amit sokan, mára teljesen elfelejtettek. Nyugalmat és bölcsességet
áraszt, pedig a világnak csak egészen szűk szegletét ismeri - írja Manuéla
a Soulpieces blogon.
<http://smallsoulpieces.blogspot.hu/2015/10/kerdesek-amiket-majdnem-nem-tettem-fel.html>*
Jó ideje készültem rá, hogy megkérdezzek tőle néhány dolgot. Mindig
elképzeltem, hogy egyszer majd úgy megyek el hozzá a régi kis házba, hogy
felteszem a kérdéseket. A házba, aminek a bejáratáig rózsalugas alatt lehet
eljutni, és amit gyerekként annyira csodáltam. Mindig így zajlott, Ő az
udvarban, a kis padon üldögélt a virágait nézve, majd leültünk a konyhába,
a rozoga, fa asztalka mellé. Rajta egy pohár víz és egy tál alma, mellette
pedig rózsafüzér hevert a csipketerítőn. Az ablakon a nagy meggyfa ágai
között átszökve besütött az őszi napfény, életre hívta a kopott konyhakövön
az emlékeket. És én *ebben, a mindennapok nyomasztó terheitől elzárt,
bódítóan egyszerű valóságban szerettem volna megkérdezni tőle a nagy
kérdéseket*. Bíztam benne, hogy valami olyan választ ad majd, ami az egész
szívemet melegséggel tölti el, és onnantól máshogy ébredek majd fel, hisz
már a kezemben van a bölcsek köve. Ki más is tudhatná jobban, ha nem ő, mi
a titok, amit a legtöbbünk keres.

Többször el is mentem, többször ültem a konyhában, a nap többször sütött be
és csillant meg a rózsafüzéren, többször beszélgettünk fontos dolgokról,
már levelet váltottak az almafák a kertben, csak a borostyánnal benőtt
kerekeskút állt ott rendíthetetlenül, de nagy kérdéseket nem tettem fel, és
azóta sok minden megváltozott.

Dédikét már csak az idősek otthonában látogatom, de nem kérdeztem egy ideig
ott sem, talán mert féltem a választól. *Mert egyáltalán nem akartam tudni,
mi az élet értelme, hogy kell jól szeretni és élni*, mert aggódtam, hogy
valami olyan dolgot hallok, amit túl egyszerűnek ítélek, vagy olyat, amit
régóta tudok már, vagy valamit, amit nem tudok elfogadni.
Aztán egy nyári napon Dédike a nappalinkban ült fotelban, én a szőnyeg
szélén, törökülésben pislogtam fel rá, és talán a saját otthoni közegem
megnyugtató ölelése, vagy a Dédike arcán ülő, megszámlálhatatlanul sok
ráncba rajzolódott mosolya hozta meg a bátorságot, nem tudom, de éreztem,
ez most az a pillanat, amikor kérdezni kell. Nagy ajándék, hogy van nekünk,
és bár már sok mindent tudok az életéről, szeretném megőrizni a hangját, az
emlékeit. *Elővettem a telefonomat, hogy örökre rögzítsem a beszélgetést,
és megkértem, meséljen. *

*Másfél órán át beszélt arról, milyen volt az élet*, amikor gyerek volt.
Mesélt a gyermekeiről, a 6 unokáról, 5 dédunokáról. És szikrázó
csillogással a szemében mondta el a legmeghatóbb szerelmi történetet, amit
valaha hallottam, a sajátját. *A dédipapám az egyetlen férfi volt az
életében*, 15 év volt köztük, és a számomra csak a könyvekből ismert,
klasszikus módon udvarolt Dédikének. Kerítésen keresztül beszélgettek,
virágot vitt, és szigorú felügyelet mellett mehettek el sétálni. A család
mindent megtett, hogy lebeszélje a dédimamát arról, hogy hozzámenjen
feleségül a dédipapámhoz. Hogy miért? Dédipapa süketnéma volt. Akkoriban
nem használtak jelbeszédet, papa szájról olvasott, dédike pedig megértette
a furcsán, mások számára érthetetlenül formált szavakat. Azt mondják, két
szerelmes lélek között nincs is szükség szavakra. Náluk ez a gondolat
hatványozottan igaz volt. Veszekedni is tudtak így, de ha a Dédipapa ezt el
akarta kerülni, egyszerűen csak hátat fordított és arrébb ment. De a
szerelmen és az igazi tiszteleten alapuló házasságban nincs helye hangos
szónak.

A polcon rohantak a régi óra mutatói, ahogy hallgattam a szavait. A nagy
karfájú fotelben olyan volt, mint egy törékeny kismadár. Érdekes, hogy
idővel az erős felnőttekből elkezd ugyanolyan sérülékeny, védelemre szoruló
gyermek válni, mint amikor sok tíz évvel ezelőtt megérkeztek a földre,
furcsa körforgás... Vékony ujjaira rászorult a két arany karikagyűrű, nincs
az az erő, ami levehetné onnan. Gyűrögette a kötött mellénye szélét és
láttam, hogy minden életeseményt újra él, és közben boldog, hogy valaki
meghallgatja a meséjét. És én el sem tudtam képzelni, milyen szeretet kell
úgy leélni egy életet, hogy amikor eljön az este, és kialszanak a fények,
már nem élhetnek köztük szavak. Éjszaka csak ketten voltak, mondatok
nélkül, csendben.

Szájtátva hallgattam, pedig nem most ismertem meg a történetet, de még
mindig lenyűgözött, majd amikor a mese fonala elérte a jelent, megkérdeztem
azokat a kérdéseket is, amikre már oly rég óta készülök, és amikre talán
mindnyájan keressük a választ.

*Dédike, mondd, mi kell egy ilyen szép házassághoz és élethez? Mi a
boldogság receptje? *

Olyan voltam mint egy kisgyerek, aki várja a csodát, a tanácsot, ami egy 96
éves szájból igazán hitelesen fog hangozni, hisz az biztos, Dédike a mai
napig boldog, jobb embertől nem kérdezhetnék. A válasz nem lepett meg, és
talán épp az volt, amitől féltem, mert túl egyszerű, és a maga
egyszerűségben a legbonyolultabb.

*Madaram, a szeretet a titka mindennek és a tisztelet.*

Ki is fejtette a titkot: Az ember érzi, ha a lelke a másik felére talál rá,
ha olyan kezet fog, amit egész életében nem akar elengedni. És ezt meg kell
becsülni. Szeretettel kell fordulni egymás felé mindig, és tisztelni a
másikat. *Minden problémát meg lehet oldani, ha kellő tisztelettel, és
alázattal fordultok egymás iránt. A haragot, pedig sosem szabad ágyba
vinni... Dédike egész életében fontos szerepet játszott a vallás. Elmondta,
hogy ő mindig kérte a Jóistent,* hogy segítsen neki, a gyerekeknek és az
unokáknak boldogulni. A házunk mellett álló zöld tornyú templom harangjai
megkondultak, mintha csak megerősíteni akarták volna a mondatokat, amikkel
mondandóját zárta: Bár a vallás már nem olyan fontos az emberek életben, ha
nagy a baj, mindig Istenhez fohászkodnak. De amikor semmi probléma nincs,
sőt, boldogság járja át a szívünket és az életünket, elfelejtünk köszönetet
mondani... Hogy valóban csillogtak-e a sokat látott, fakó szemei, vagy csak
az én szemüvegem mögött gyűlő könnyek miatt láttam úgy, már sosem tudom
meg. De ennyi a titok. nincs nagy ördöngösség. Tényleg ilyen egyszerű lenne
az élet? Vagy egy csak lassan letűnő generáció szemével tűnik minden ilyen
könnyűnek? Én hiszem, hogy valóban egyszerű. Minden, az élet, és a
boldogság is. És tényleg a szeretet a válasz az összes kérdésre. Emberek
vagyunk. Ugyanolyanok. Egy helyről jöttük és egy felé tarunk,* egyikünk se
több vagy kevesebb a másiknál, mindeninek kijár a tisztelet. *

Harcolunk az álmainkért, a karrierért, a boldogságért, és az izzadságos
küzdelemben elfelejtünk valóban boldogok lenni. Elfelejtjük néha azt is, mi
az, ami egyáltalán boldoggá tesz. Kompromisszumokat kötünk, elvárásokat
tejesítünk, amik nem is sajátjaink, és elfelejtjük kik is vagyunk mi, és
mit akarunk valójában. De legfőképp elkerüli a figyelmünket, mennyi
mindenünk van, amiért hálával tartozunk. Keressük a szerelmet, majd nem
őrizzük, elengedjük, elkopik a tisztelet, és ujjal mutogatunk a másikra.

Őszinte leszek, én nem hiszek Istenben. Ebben, a klasszikus formában, ahogy
Dédike teszi, nem. De hiszek abban, hogy valami olyan erők mozgatják a
földet és az életünket, amik felfoghatatlanok, és a legnagyobb erő valóban
szeretet és a hit. Hiszek abban is, hogy Isten benned van, bennem, és
mindenkiben. Lehetőségekkel és jósággal tele, amit sokan elfelejtünk az *úton
a boldogság felé, pedig maga az út a cél.* És hiszem, hogy ha képesek
vagyunk megállni egy pillanatra, és körbenézni, felismerjük, hogy* hálásnak
kell lenni mindenért, amink van. Az életünkért, az egészségünkért, a
családunkért, a barátainkért és a pillanatokért. Hogy süt a nap, hogy esik
az eső, hogy valaki felhív, hogy szeretsz, hogy szeretve vagy. Sőt a
kudarcokért, és nehézségekért is, amik mind építenek minket.*

*Ez az origó, a kiindulás és minden más, csak bónusz, ajándék. *

Hiszek abban is, hogy mindnyájan feladattal érkeztünk ide. Dédike talán épp
azért, hogy amíg teheti, tanítson arra, hogy az élet nagy kérdéseire
ennyire egyszerű a válasz. Mutasd ki, hogy szeretsz, amíg lehet! Csináld,
amit szeretnél úgy, hogy közben ne bánts meg senkit! Légy hálás azért, amid
van! Mindig legyen hited! Légy boldog! Ennyire egyszerű lenne? Ennyire
egyszerű.

Az igazi értékek nem változnak az évszámokkal, és az örök igazságok gyakran
közhelynek tűnnek, de miért is akarunk mindenre bonyolult választ kapni?
Úgy is azt hallod csak meg, amit megértesz. Annál szebb pillanat, amikor 96
évesen valaki azt mondja neked, ő semmit sem csinálna máshogy az életében,
nincs is. Hisz az élet vége felé járva, csak ez számít.
Én sok mindent nem értek még, de az a nyári délután olyan emlékké vált a
szívemben, aminek a szavait remélem, majd én is átadom az unokáimnak, és az
üzenet nem változik még akkor sem.

A szívemben lévő összes hálával remélem, hogy hangozhat majd így a
mondat: *"Kis
unokám, a dédimamám egyszer azt mondta nekem, a szeretet a válasz az összes
kérdésre. Én hittem neki, így éltem, és boldog vagyok! Ennél többet nem
tanácsolhatok Neked sem."*

Forrás: *smallsoulpieces.blogspot.hu - Manuéla
<http://smallsoulpieces.blogspot.hu/>*
--------- kvetkez rsz ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20151118/972f547b/attachment.html

Tovbbi informcik a(z) Grem levelezlistrl