[Grem] Katolikus szemmel a Tavares-jelentésről

[KEA]

Katolikus szemmel a Tavares-jelentésről

Magyar Kurír -- 2013.07.10.
http://magyarkurir.hu/hirek/katolikus-szemmel-tavares-jelentesrol


Schanda Balázs egyetemi tanár, a PPKE Állam és Jogtudományi Karának
dékánja, és Varga Zsolt András egyetemi tanár (PPKE) reflexiója a
Tavares-jelentésre.

Az elmúlt napokban a hazai közbeszéd egyik állandó témája az Európai
Parlamentnek az alapvető jogok magyarországi helyzetéről és
gyakorlatáról készült jelentése – az ún. Tavares-jelentés – volt. A
jelentés igen erőteljes kritikát fogalmaz meg Magyarországgal szemben.

Katolikusként nyilván minden kritikát komolyan kell vennünk és
figyelmesen kell hallgatnunk. Egyházunk tanítása szerint természetünk
bűnre hajló, ennek tudatában mindenkor készen kell állnunk arra, hogy
szembesüljünk esetleges hibáinkkal, sőt, akkor sem vonhatjuk meg öntelen
vállunkat, ha helyesen viselkedtünk, mások mégis hibaként érzékelik
tetteinket vagy szavainkat. A szeretet parancsa emellett arra is
kötelez, hogy az igaztalan vádakra ne indulattal, ellenségesen
válaszoljunk. Jogászként a kritikával vagy váddal szemben szintén
világos a követendő magatartásunk: meg kell vizsgálnunk, hogy a vád
jogos-e és tényszerű-e.

A Tavares-jelentés a katolikus jogászt, aki a fentiek szerint próbál
eljárni, nehéz helyzet elé állítja, mert már a Magyarországra vonatkozó
legelső mondata is igaztalan és bántó. Bántó, mert Magyarországot „volt
kommunista országnak” nevezi, holott a kommunista uralom nem tette
Magyarországot kommunista országgá. Magyarország köztudomásúan nem
önszántából volt története néhány évtizedében „kommunista”. Bántó, mert
valószínűleg minden ország történetében voltak dicstelen időszakok,
mégsem szokás azokat volt fasiszta, volt náci, volt diktatórikus,
országoknak nevezni, miután népük – nyomban, amint erre lehetősége volt
– letért az ilyen útról. Igaztalan, mert Magyarország állítólagos hibáit
annak fényében értékeli, hogy elsőként csatlakoztunk az emberi jogok
európai védelmének rendszeréhez és az Európai Unió alapdokumentumát – az
ún. Lisszaboni szerződést – elsőként erősítettük meg, vagyis azt a
látszatot kelti, mintha egy korábbi helyes gyakorlatot feladtunk volna,
így még az érdemünkként elismert lépéseinket is a vád részévé teszi.
Igaztalan, mert az állítólagos tévútra térésünket Magyarország „sok száz
éves történelmének” távlatában értelmezi.

Nem arról van szó, hogy az Alaptörvény, vagy az alkotmányozás folyamata
ne lenne bizonyos szempontokból bírálható (így pl. joggal merülhet fel,
hogy az élethez való jog kiteljesítése irányában csak látszólag lépett
előre az alkotmányozó), azonban a kívülről érkező, méltánytalan bírálat
sértő. Magyarországon az elmúlt néhány évben a korábban megszokottnál
sokkal gyorsabb és mélyrehatóbb változások történtek: az egész napos
iskolától az új Polgári Törvénykönyvig és a dohányzás elleni fellépéstől
a közigazgatási rendszer átalakításáig az élet számtalan területén
szembesülünk változásokkal. A változások egy része jelentős érdekeket
sérthet, illetve szembe mehet olyan európai tendenciákkal, melyekkel
kevesen szállnak ma nyíltan szembe: Magyarország élére állított néhány
kérdést, melyet ma sokan elkennek (így pl. a házasság és család
védelmével kapcsolatban). Míg az Országos Bíróság Hivatal elnökének
ügyáthelyezési joga nem foglalkoztat széles tömegeket, a napirenden
tartott ügyek mögött egy más jellegű nyomásgyakorlás is állhat.

A történet azonban nem csak Magyarországról szól. Míg eddig a
felvételüket kérő államokat vetették alá alapos vizsgálatnak, a javaslat
egy olyan ellenőrzési rendszer kialakítását veti fel, mely – „szakmai
alapon” – állandó jelleggel megfigyelés alatt tartaná a tagállamokat. A
„szakértők” nagyra növekvő hatalmával kapcsolatban nem árt az óvatosság:
a szakmaiság sokszor csak azt takarja, hogy az érintettek a
választópolgárokat megkerülve jutottak jelentős hatalomhoz, a független
testületek pedig kontroll nélkül alkalmazhatnak kettős mércét.

Ha a részleteket – az Alaptörvény, a sarkalatos és egyéb törvények
elfogadásával kapcsolatos álláspontot – nézzük, olyan érvelésekkel
találkozunk, amelyek nem egyszerűen részrehajlók, de minden jogi alapot
nélkülöznek. Az országgyűlési képviselőknek azt a jogát vitatni, hogy
törvényjavaslatot nyújtsanak be és annak megtárgyalását kérjék, az
európai parlamentáris hagyománytól idegen. Jogsértésekre hivatkozni úgy,
hogy a jelentés nem jelöli meg pontosan, melyik hazai jogszabályi
rendelkezés milyen uniós szabályba ütközik, hanem általánosságban utal
valamely törvényünkre, lehetetlenné teszi saját álláspontunk megvédését,
vagyis jogászi értelemben nem szakszerű. A hatalommegosztás rendszerét
úgy értelmezni, mintha bármelyik, az Alaptörvény mint alkotmány alapján
létrejött intézmény magát az alkotmányozást, a nemzet akaratának
kifejezését korlátozhatná, nemcsak szokatlan, hanem ellentétes az
európai jogállami felfogástól.

Egy-egy alkotmányjogi megoldás működése nagyban függhet a
körülményektől. Így a jelentés is bírálja a sarkalatos törvények nagy
számát (bár a korábbi kétharmados törvényhozási tárgyakhoz képest a
növekedés nem olyan nagy), azonban helyzet és nézőpont kérdése, hogy a
minősített többség megkövetelése a demokrácia korlátozása (nem engedi a
„jó” többséget mindenben egyedül dönteni), vagy éppen kiteljesítése
(döntések széles köre konszenzust igényel). A bírálatok tendenciózus
mivolta ezeknél a kérdéseknél tetten érhető. A Költségvetési Tanács
vétójoga az államadósságot növelő költségvetési törvényjavaslattal
szemben antidemokratikus, ugyanakkor az Alkotmánybíróság számára éppen
erőteljesebb ellenőrzési jogkört adna. Ahogy veszélyes ilyen
intézményeket aktuálpolitikai megfontolások alapján kialakítani, úgy
abszurd eredményre vezet az is, ha értékelésük a napi (európai)
pártpolitika nézőpontjából történik.

A jelentés kifogásol olyan hazai rendelkezéseket is, különösen a
médiaszabályozás körében, amelyek úgy alakultak ki, hogy azok korábbi
megfogalmazásán – miután más, az Európai Parlamenttel ellentétben erre
felhatalmazással rendelkező intézmény megvizsgálta őket –, a magyar
Országgyűlés a tényszerű kritikát elfogadva módosított. Ezek az
ismételt, de immár alap nélküli kritikák okkal váltják ki az elfogultság
gyanúját. Hosszan lehetne vitatni a jelentés megállapításait, azok
értékelését és az azokra alapított következtetéseket. Nyilván a
megfelelő tudományos műhelyek ezt el is fogják végezni a következő
hónapokban.

Mindazok a körülmények, amelyeket a fentiekben röviden bemutattunk, a
jogász számára legalábbis nehezen értelmezhetővé teszik a szöveget, mert
az több ponton még csak nem is törekszik a szakszerűségre. Ez pedig arra
utal, hogy valójában nem jogi, hanem politikai céllal készült
dokumentummal van dolgunk. Ha pedig politikai dokumentum, akkor
elsősorban nem a szakszerűsége, hanem a céljai a meghatározóak, miközben
a ténybeli megalapozottság ilyenkor sem mellőzhető. Márpedig – amint
röviden bemutattuk – a dokumentum igen jelentős megállapításai vétenek a
megalapozottság követelménye ellen. Ez pedig arra utal, hogy vagy az
Alaptörvény értékrendje a kifogás tárgya, minthogy az jelentős mértékben
cseng össze a napjainkban nem divatos, ugyanakkor minden jelenlegi
politikai intézménynél, áramlatnál, törekvésnél ősibb, az emberi szívbe
írt természeti törvénnyel, vagy ennél is konkrétabb célja van. Nem
kizárt ugyanis, hogy a jelentés az általa elismert nemzeti szuverenitás
ellenére azért kifogásolja Magyarország nemzeti szuverenitásának
alapdokumentumát, mert annak értékrendje gátolja valamiféle kívülről
megfogalmazott világjobbító törekvés érvényesülését.

Schanda Balázs egyetemi tanár, a PPKE Állam és Jogtudományi Karának
dékánja, és Varga Zsolt András egyetemi tanár (PPKE)

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.
----
Keszthelyi András
f. adj.
ÓE-(ex BMF, exx Bánki)-KGK-SZVI