[Grem] Adalékok Petőfi témában

[László Baják]

Kedves Karcsi! Nem volt sem célom, sem szándékom részletesen taglalni
Petőfi ürügyén az 1849. évi hadifogolykérdést. A küldött szövegek kapcsán
viszont úgy tűnik ezt mégis meg kell tennem. A kérdésben az alapvetést az
Ausztria és Oroszország között 1849 VI.12-én aláírt egyezmény jelenti. Ez
kimondja: " Ha a foglyul ejtett lázadók között a két szövetséges hatalom
alattvalói találtatnának, kölcsönösen kiadják őket egymásnak. Ugyanez
történik a hadiszökevényekkel is" Ez azt jelentette, hogy az orosz csapatok
pl. a magyar foglyaikat átadták az osztrákoknak, mig az osztrákok pl az
elfogott lengyeleket adták át az oroszoknak. A két nagyhatalom a
hadtörténészek tudomása szerint betartotta az egyezményt. Joggal
kérdezheted, hogy akkor honnét származnak az idézett adatok és mendemondák.
Egyrészt az oroszok a hadifogolycsere előtt valóban szállítottak ki
magyarokat a Kárpátokon túli területekre, Galiciába, Bukovinába, Moldvába,
Havasalföldre stb. Az oroszok a kiszállított hadifoglyoknak hallgatólagosan
 megengedték, hogy akik az osztrák, vagy erdélyi románok megtorlásától való
félelmük miatt hazamenni nem akarnának, orosz területen telepedjenek le.
Így kerültek magyarok 1849 után Szibériába. A Petőfi legenda azért
született, mert a köztudat nagyon nehezen emészti meg a szívéhez közel álló
emberek elvesztését. Alig van a magyar történelemben olyan hős, akiről ne
terjesztették volna a halála után, hogy valami titkos helyen tovább élt. A
legendának újabb tápot adott, hogy az I. világháború nyomán százezernyi
magyar hadifogoly került többek között Szibériába is. Ezek a foglyok
keresték a kötődést a hazájukhoz, pl úgy, hogy minden Alexander Petrovics
feliratú sírban Petőfit vélték felfedezni. Ahogy írtam Petőfi nem használta
ezt a nevet.! A hazatérő foglyok azután a 30-as évektől többé kevésbé
kiszínezve sorra hozták nyilvánosságra "szenzációs felfedezésüket",
nyilván, hogy modern Háry Jánosként érdekessebbé tegyék háborús és
hadifogoly emlékezéseiket. Talán érthető, hogy ilyen néprajzi jellegű
tanúságtételeket a magyar tudományosság nem vehette komolyan. Ha
engedélyezték volna a Petőfi rokonok exhumálását az, túl a
kegyeletsértésen, indokolatlanul felértékelte volna a barguzini Petőfi
legenda hitelességét. Üdvözlettel: Baják László



2013. február 21. 16:48 írta, <ambruskarcsi at freestart.hu>:

> **
> Baják Laci kijelentését: miszerint:
>
> "Tény, hogy az oroszok 1849-ben nem vittek Oroszországba magyarokat."
>
> én a helyében így írtam volna: a hivatalos történelemtudomány nem tud
> arról (esetleg nem ismeri el), hogy 1849-ben az oroszok magyar
> hadifoglyokat vittek volna Oroszországba.
> E tekintetben számomra különösen érdekes a magyar történelem szempontjából
> mindenképpen hiteles Rózsás János írása (lásd a második hivatkozást!), ami
> számomra egyértelmű bizonyíték. A nagyságrendre nem adnék becsléseket, de
> hogy vittek magyarokat Ororszországba, az az alábbi olvasmányok alapján
> számomra bizonyított...
>
> ambruskarcsi
>
>
>
> -- Eredeti üzenet --
> *Feladó:* <ambruskarcsi at freestart.hu> <ambruskarcsi at freestart.hu>
>
> <ambruskarcsi at gmail.com>
> *Elküldve:* 2013. február 21. 15:45
> *Tárgy : *Petőfi témában
>
> A témához kapcsolható részletek internetes forrását mindig előre helyeztem:
>
> http://aranylaci.freeweb.hu/petofi/a040.htm
>
>  - A Magyar Tudományos Akadémia azonban kételkedett az önök
> felfedezésében.
>
>
>
>  - Az Akadémia szakemberei kijelentették, hogy korabeli dokumentumok
> szükségesek ahhoz, hogy bizonyítható legyen, miszerint a 1848-49-es
> szabadságharc után Szibériába vittek magyar hadifoglyokat. Ezt
> bizonyítandó, egy évvel ezelőtt egy háromtagú expedíciót küldtem ki
> Szibériába. A három tudós végigment a magyar hadifoglyok állítólagos
> útvonalán. Megszereztem az engedélyeket ahhoz, hogy útközben levéltárak
> titkos anyagaiba, börtönnaplókba betekinthessenek. Ez utóbbiakban
> megtalálták például Petrovics néven Petőfi élelmiszer-ellátásának tételeit,
> sőt verseit is. Az expedíció négy hónap múltán eljutott Irkutszkba, ahol a
> levéltárban betekinthettek egy 365 oldalas titkos hadijelentésbe, amit a
> magyar szabadságharc bukása után Paskievits tábornok írt a cárnak. Ebben
> 367 lovat, 17 500 hadifoglyot, valamint Kossuth Latos és Bem tábornok
> hadianyagát említi, amit a cárnak vittek ki. Ezt a hadijelentést nagyon
> kevesen látták még. A betekintéshez többek közt a KGB engedélye is keltett,
> s aki beleolvasott, annak alá kellett írni, s le kellett pecsételni egy
> papírt is. A Petőfi Bizottság volt a világon a nyolcadik, aki
> tanulmányozhatta ezt az ó-orosz írással írt hadijelentést. Mit gondolnak,
> hetediknek kinek az aláírása és pecsétje volt a papíron?! 1967. március
> 17-én a Magyar Tudományos Akadémia kutatói tanulmányozhatták az Irkutszban
> őrzött dokumentumot. S ezek a csibész emberek, akik a mi pénzünkön
> élősködnek, merik azt mondani, hogy nincs Petőfi-ügy, mert nincs
> dokumentum?! Hazahoztam e jelentés másolatát, és odavágtam az asztalra. Azt
> mondja erre Bökönyi úr, aki állatorvosi képesítéssel és 15 éves munkásőri
> múlttal az archeológiai intézet igazgatója, hogy igen, ez itt
> Váradi-Sternberg úrnak, az Akadémia tagjának az aláírása-, ám ő nem azért
> ment ki akkor Irkutszkba, hogy Petőfit kutassa. Mondom erre neki, hogy
> akármiért ment is ki, ha olvasta ezt az értékes dokumentumot, akkor vajon
> miért nem tett említést a benne levő magyar vonatkozású tényekről.
>
>
>
>
>
>
>
>
>
>
> http://www.hitelfolyoirat.hu/dl/pdf/20081**128-85309.pdf
>
> Ebben a kérdésben - mint laikus és mindentől távol álló személy - természe-
> tesen nem foglalhatok sem igenlő, sem tagadó állást. Moszkvából egy orosz
> bará-
> tomtól ugyan megkaptam az 1989. június 23-ai exhumálási jegyzőkönyv orosz
> nyelvű másolatát, mely kétségkívül állítja, hogy Petőfi földi maradványai
> kerültek
> elő Barguzinban. Elküldték nekem Vaszilj Pagira ukrán történész 1998-ban
> megje-
> lent könyvét, mely a
> Titokzatos Petőfi
> címet viseli (ukránul: Zagadkovij Petrovics),
> és a szerző 233 oldalon keresztül tárgyalja a feltárás részleteit és
> megállapításait
> abban a meggyőződésben, hogy Petőfi Sándor sírját tárták fel a tudósok és
> régé-
> szek, teljes meggyőződéssel ír a kutatások pozitív eredményéről. Azt
> azonban ta-
> núként állíthatom, hogy magam is találkoztam szovjet
> kényszermunkatáborokban
> az 1849-es honvédek utódaival, akik tudták az 1849-től eredeztethető magyar
> származásukat, és a családnevük Turóczi, Kovács és Kerekes volt.
>
> *Hadifoglyok Szibériában (visszaemlékezések)
>
> *
> Az 1848-49-es hadifoglyok egy részének szibériai száműzetését támasztja
> alá a következő dokumentum: Az irkutszki Egyházi Levéltárban találtak egy
> iratot; 1851 januárjában panaszt tettek az ottani szerbek, hogy a most
> érkezett magyarok felháborító módon megzavarták szertartásukat. (Ez
> levéltári adat, és nem néprajzi. Fontos megjegyezni, mert az MTA a néprajzi
> adatokat ebben az esetben nem fogadta el forrásként.)
>
> Még egy igen fontos könyvben bukkantak magyar nyomokra: Sz. Maximov:
> Szibéria és a kényszermunka. (1871) (II. k. 2. rész, 376. o.): "a
> deportáltakat száműzetési helyükön... a Bajkálon túl, az 1848-as év körül,
> a magyarokat és más külföldieket... azzal vádolták, hogy... hamis
> papírpénzeket hoztak forgalomba". Az adatokat Tyivenyenko és társa, Djomin
> a Bajkál c. lapban, Pagirja pedig a munkácsi Kárpátontúli Ifjúságban
> közölték.
>
> 1970. Herskovics (Gerskovics), Alekszandr Abramovics: Poéticseszkij teatr
> Petefí (Petőfi költői színháza) Izdat. Nauka. Moszkva. Akademija Nauk
> SzSzSzR. P. 297. (Pp. 267-268. oldalakon Lüders orosz gyalogsági tábornok
> jelentése, amely bizonyosság arról, hogy vittek magyar foglyokat az
> oroszok. "..Az utóbbi időben ejtett foglyok nagy terhet jelentettek
> seregeinknek, ezért utasításba adtam a hadifoglyokna*k 2 ezres
> oszlopokban, a Zsitomiri ezred egyik zászlóaljának fedezete mellett Tömösre
> irányítását, ahonnan Danenberg tábornok feladata tovább küldeni őket
> Bukovinába, Csernoviciba. A tiszteket elkülönítettük, hogy ne
> befolyásolhassák az egyszerű katonákat útközben, és visszatartottuk őket a
> rementúri erdőben. Bem hadsegéde és hadbiztosa, Kiss és Bicskei
> kivételével, akiket mint fontosabbakat, Bukarestbe küldtünk..."*
>
> 1. Dr. Feri Sándor a Legfelsőbb Bíróság Elvi Tanácsának elnökeként vonult
> nyugdíjba. Kilencvenegy éves korában jegyezték le visszaemlékezéseit.
> Adatai ellenőrizhetően egytől-egyig pontosak voltak...
>
> A gyöngyösi diák 1914 júliusában került Budapestre jogásznak. Egy évig
> volt egyetemi polgár. 1915 tavaszán behívták a K.U.K. 38. gyalogezredébe...
> tizedesként került az orosz frontra. Tíz hónapos tűzvonalbeli szolgálat
> után, éppen szabadságra készülődött, amikor beütött a Bruszilov-offenzíva.
> Ezerszám kerültek orosz hadifogságba. Azután a szokásos hadifogolysors
> következett. Szibéria, bányamunka, fakitermelés, vasútépítés.
>
> Az 1917-es forradalmi változások után - már szabadon - Jekaterinburgba
> került, majd mint lábadozót, Petrográdba helyezték, könnyű beosztásba.
> Hetekbe telt az út. Megérkezése után a volt osztrák-magyar nagykövetség
> hajdani épületében jelentkezett... Hol őrszolgálatban volt, hol Husztinak
> segédkezett a legénységi állományú magyar honvédek visszatelepítésében.
> Életének egyik érdekes találkozásáról így beszélt:
>
> - A Szmolnij kapujában állandóan nagy volt a mozgás és a forgalom.
> Különféle hivatalokba igazítottuk el a messze földről érkezett embereket.
> Vitás ügyekben, ha én voltam az őrségparancsnok, döntenem kellett a
> bebocsátásukról. Egyik augusztusi délelőtt értem jött az egyik katona, hogy
> menjek, mert egy fura figura áll a kapu előtt. Rongyokba csavart lábú,
> koldus kinézetű, hosszú, fehér szakállas, vénségesen vén muzsik állt
> odakint. Kérdeztem, hogy mit akar. Azt válaszolta, hogy szeretne hazamenni.
> Mondtam neki: - Eredj csak bátyuska, ki tart vissza? Úgy nézett rám, mint
> aki már réges-régen megszokta, hogy sehol sem értik meg. Lassan felelte: -
> De én hadifogoly vagyok! Nem érted?! - Csodálkoztam: - Mi vagy te,
> bátyuska, hadifogoly? - Az... - bólintott - én magyar honvéd voltam és
> 1849-ben estem orosz fogságba. - No, erre még jobban kikerekedett a szemem.
> Gondoltam, próbára teszem. Magyarul folytattam a kérdezősködést: - Azóta
> itt élsz, mint hadifogoly? - Nem itt - mondta, már kerékbe törve a magyar
> nyelvet -, Szibériában. Azután visszaváltott oroszra. - Hát te magyar vagy?
> - érdeklődött. Bólintottam. - Ha magyar vagy, akkor biztosan hallottál az
> én unokabátyámról, Petőfi Sándorról. - Hallottam hát, de hát ő elesett... -
> El bizony, szegény feje - helyeselt az aggastyán -, én is hallottam
> idekint... az anyáink voltak testvérek. Mariska néne volt a nagynéném.
> Amennyire kivettem az előadásából, hat vagy hét évvel volt fiatalabb a
> költőnél. Kételkedtem, tovább faggattam. Mindent tudott a Petrovics
> családról, legalábbis annyit feltétlenül, amennyit én tudtam. Az öreg az
> erdélyi harcok idején került hadifogságba. Abban az időben persze nem járt
> még vonat. Gyalogosan terelték át a foglyokat a Kárpátokon. Később az egyik
> trénkocsira került hajtónak. Szerencsés volt, mert így, bár egy esztendő is
> eltelt, de élve érkezett meg Szibériába. Talán tíz esztendőn keresztül
> próbálkozott a hazatéréssel. Azután beletörődött a változtathatatlanba és
> ott maradt. Megházasodott, két lánya irdatlan távolságra ment férjhez,
> felesége is meghalt. Húsz éven keresztül teljesen egyedül morzsolgatta
> napjait. Azután 1915-ben a kis település közelébe magyar hadifogolytábort
> építettek. A honvédek megérkezése után hívták az öreget tolmácsnak. A
> magyar bakáktól értesült később arról is, hogy vége van a háborúnak,
> mehetnek haza. Ekkor határozta el, hogy a kedvező alkalmat nem szalasztja
> el, és végre valahára ő is hazatér, elvégre, hadifogoly. Megkapta a
> hivatalos papírt, mely igazolta hadifogoly mivoltát és azt is, hogy 71
> évvel ezelőtt esett orosz fogságba. A többi magyarral együtt ült fel a
> vonatra, és így jutott el a Szmolnij kapujáig. Nekem azt mondta, hogy haza
> akar jutni, hogy hazai földbe temessék el. Futólag még azt is említette,
> hogy Félegyházán még házrésze is van. Számon tartotta jussát. Azután a
> mocskos condra helyett kerítettünk neki egy félig orosz, félig magyar
> katonaruhát, és rendbeszedtük. Huszti Ferenc ellátta a hazatéréshez
> szükséges papírokkal. Pár nap múlva az öreg magyar muzsik a többiekkel
> együtt felszállt a hajóra és elindult utolsó útjára... hazafelé. Rövidesen
> én is útra keltem, és a csóti, majd a hajmáskéri szűrőtáborokon keresztül
> megérkeztem szülővárosomba, Gyöngyösre, a m. kir. rendőri felügyeletbe.
> Talán egy esztendő múlva - újra az egyetemen - egy félegyházi kollégától
> érdeklődtem a Petőfi-unokatestvérről. Az évfolyamtársam pár nap múlva
> meghozta a választ. Az aggastyán szerencsésen hazaérkezett. A hosszú utat
> még kibírta, de azt követően rövidesen meghalt.
>
> 3. Az "Újság" elnevezésű napilapban jelent meg 1939. július 30-án *Strém
> István* volt szibériai hadifogoly cikke: Petőfi Szibériában? Bajtársai
> Csitában két 48-as hadifogoly leszármazottaival találkoztak, amelyet a
> következőképpen írt le:
>
> "Az orosz mit sem törődött vele, kiket hurcol el. Hiszen valamilyen
> különös, fanatikus tradíciója volt: mindenkit, akit csak lehet, Szibériába
> deportálni, hogy megtöltsék az irdatlan világrészt. Hogy vitték akkor a
> foglyokat Szibériába? Gyalog, egy évig, két évig. A bűnösöket kettesével,
> járomba fogva, a hadifoglyokat nyilván anélkül, de ezeket is kozákpikák s
> kancsukák közt... Akit ezek elvittek a Bajkál-tó felé, Irkuckig és
> Verchneudinszkig, az ugyan el volt temetve egész életére. Különben a
> hadifogoly meg is nősülhetett, s egyik ősapja lehetett a máig is kissé
> desperáló lelkű szibériai nemzedéknek, de hírt adni magáról messzi magyar
> honba, az 1850-es, 1860-as években igazán lehetetlen volt.
>
> Beszélgetés negyvennyolcas honvédek szibériai leszármazottjával: Megjártuk
> mi is a száműzöttek nagy szibériai útját és ott sínylődtünk a Bajkál-tó
> mögött, ahol - ha nem tévedek - a múlt század derekán az orosz település
> vége volt. Az elfogott negyvennyolcas hősöket is valószínűleg ott
> telepítették le. Kerestük a nyomaikat. S amikor találkoztunk egy faluval,
> melynek az volt a neve: Magyarov, megdobbant szívünkben a semmi mással sem
> igazolt bizonyosság, hogy az 1848-as honvédek egyik településén haladtunk
> keresztül.
>
> De nemsoká|a kézzelfoghatóbb bizonyítékot kaptunk. Szavahihető barátaim
> Csitán beszéltek egy Balogh nevű orosz tiszttel, aki ugyan magyarul már nem
> tudott, azt azonban határozottan tudta, hogy nagyapja magyar honvéd volt,
> akit 1849-ben fogtak el a kozákok Magyarországon. Balogh praporscsik volt,
> azaz zászlós, és valószínűleg csak a mozgósítás alatt vonult be mint
> tartalékos, mert nős volt és ebben a legalsó tiszti rangban a ténylegesek
> fiatalságuk miatt, többnyire nőtlenek szoktak lenni.
>
> Balogh maga kereste fel az átutazó magyar hadifogoly tiszteket és míg a
> vonat állt - órákig, néha napokig - boldogan és lelkesen vitte lakására
> "honfitársait". Felesége rögtön beállította a szamovárt s minden jó falatot
> az asztalra rakott, amennyire tellett az ottani egyre inkább sivárabb
> viszonyok között, mialatt férje igyekezett minél többet megtudni arról,
> hogy micsoda ország is az a Vengrija (Magyarország), miféle emberek azok a
> vengrik. Mindenesetre megható találkozás volt, de sajnos, a legfontosabbat
> - azt, hogy beszélt-e neki az apja vagy a nagyapja valamit Petőfiről -
> elfelejtették tőle megkérdezni. Azt azonban említették, hogy nagyapját
> Erdélyben fogták el és onnan sokadmagával hozták Szibériába, ott
> megtelepedett, orosz nőt vett feleségül, de mindig magyarnak tartotta magát
> és ennek emléke élénken él benne, az unoka szívében is.
>
> Hasonlóképpen megindító volt az a jelenet, amely ugyancsak Csitán történt
> 1915 októberében. Az állomáson állt a hosszú hadifogolyvonat, miután már
> hetek óta zörgött rabjaival a vége-hossza nincsen nagy szibériai síkságon.
> Amint utasai kinéztek a vagonokból, egy tíz-tizenkét éves orosz fiúcskát
> pillantottak meg, aki fel-alá szaladgált a vonat mellett és tele torokkal
> kiáltotta: "Kgye magyari?" (Hol vannak a magyarok?) "Itt vagyunk!" szóltak
> ki a hadifogoly-tisztek, mire a fiúcska boldogan sietett oda és nagyon
> rossz magyarsággal, de mégis magyarul elbeszélgetett velük. Akik
> beszélgettek vele, azt hiszik, negyvennyolcas magyar honvéd
> leszármazottjával volt dolguk, de hogy azt annak idején megkérdezték-e a
> fiúcskától, erről a dolog szem- és fültanúja nem tud...
>
> 4. A következő hadifogoly, aki tollat ragadott - és hányan voltak, akik
> nem írták le, csak családi körben mesélték el élményeiket! - *Stelczer
> Lajos*. Pozsonyban, 1942-ben adott ki egy kis füzetet élményeiről:
> "Magyarok Szibériában". Utolsó, 20. oldalán írja: "Érdekes dolgokat
> tapasztaltak azok, akik messzebb vidékre jutottak el... találkoztak a 48-as
> szabadságharc után Oroszországba hurcolt magyarok ivadékaival, heteket
> töltöttek burját kolostorokban."
>
> 5. *Tarczali dell' Adami Géza* ny. m. kir. vezérkari őrnagy a Magyar
> Vöröskereszt kelet-szibériai hadifoglyokat 1920-ban hazaszállító
> küldöttségének vezetője volt. Csak a Bajkálon túlról, Kelet-Szibériából 120
> ezer magyar hadifoglyot váltott ki az állam a Vöröskereszt segítségével.
> Sok hadifogollyal beszélt s az 1916-os térképen (a svéd Vöröskereszt
> térképe) még szereplő Vengerka faluról így ír "Megváltás Szibériából' című
> könyve 181. oldalán:
>
> "A Bajkál vidékén van egy orosz falu, Vengerka a neve... Egyik-másik
> utcájának az elnevezésén csodálkozva akad meg a szem: Kossuth ulica, Petőfi
> ulica... a vengerkai öregek egyike-másika pedig, ha kiveri pipájából este a
> mahorkai hamvát, jóízű tanyai magyarsággal köszön el szomszédjától:
> "jóccakát, koma". - 1849-ben szakadt oda egy maroknyi magyar honvéd. Ott is
> ragadt."
>
> 6. *Markovits Rodion: Szibériai garnizon* című könyve 1927-ben jelent meg
> először. 1986-ban megérte 14. magyar nyelvű kiadását Budapesten. A cím alá
> ezt írta: Kollektív riport-regény - amellyel nyilván azt fejezi ki, hogy
> nemcsak saját szibériai élményeit meséli el, hanem bajtársaiét is. A 189.
> oldaltól érdekes részleteket olvashatunk:
>
> "A vagonban megtudta, hogy... Kuenga mezővárosában, abban a bizonyos
> fűszerüzletben tényleg árulnak paprikát. Mégpedig Szegedi Róza veje árulja.
> Maga Szegedi Róza Nyikolszk-Usszuriszk vidékén lakik, és egy 48-as honvéd
> unokája. - Különböző dolgokat meséltek a foglyok. Berezovka mellett az
> egyik fogoly találkozott az öccsével, aki azt mesélte, hogy van két kis
> magyar falu Szibériában. Már 48-ban ide került közülük néhány. A
> nagyapáiktól tudták, hogy 3 és 1/2 évig gyalogoltak, amíg a mostani telepre
> értek. Ma is tudnak magyarul. Szegedi Róza Nyikolszk-Usszuriszk vidékére
> ment férjhez, s leánya meg ide, Kuengára. Most, hogy eljönnek kutatni az
> őshazából elszakadt véreik nyomát a harcosok, nagyszerű konjunktúrája van a
> régi magyaroknak. A hadifoglyok felkeresik őket, különösen a tiszt urak, és
> elköltik náluk a pénzüket. Az okos Szegedi Róza paprikát szerzett és az
> igen jó portéka. Nagyon veszik a magyar hadifoglyok... Hegyi bácsi, egy
> szakállas mérnökhadnagy letette a szemüvegét és nehéz, lassú szívvel
> kezdte: - Ezt mondom én is... Nem hittétek el nekem. Most már
> láthatjátok... - Mit, Hegyi bácsi? - Hogy mit? Egy kicsit elvétitek a
> lényeget. Mert itt nem az a lényeg, hogy megkérdezitek, vajon nem került-e
> hadifogságba Petőfi Sándor, és hogy nem él-e valahol... Nagyon szép, hogy
> Andrásfalván, Berezovka mellett még mindig él a nagy idők két tanúja... És
> szép a lelkesedés. De nem tűnik fel nektek, hogy 48 óta még mindig nem
> vitték haza a hadifoglyokat? Hogy a nyugalmas békenapokban sem gondolt
> senki sem arra, mit csinálnak 48-as hőseink Szibériában?... Szeretném
> tudni, ha ezekről is megfeledkeztek, vajon mi lesz a mi sorsunk? - Hegyi
> bácsi hatalmas tőrt döfött a szívükbe. Kínosan fészkelődtek... itt
> felejtették a nagy idők tanúit... Mindenféle intézmény és megmozdulás volt,
> de vannak Szibériában katonák, akik hadifogságuk 66. évét ülik ... Itt
> hagyták a 48-as hősöket. Itt hagyták Petőfi Sándort."
>
> 7. Két magyar szibériai hadifogolytól *(F. és Sz. hadnagytól, illetve
> zászlóstól) *hallott az osztrák *Hermann Bönisch *érdekes történeteket -
> majd egy* Skridelszkij *nevű orosz alezredes egy másik - Petőfi ottani
> halálával kapcsolatos - hírrel megtoldotta, s így belekerült egy bécsi
> újságba a segesvári csata évfordulóján (illetve 1936. július 30-án), a
> Neues Wiener Tagblatt-ba.
>
> A két magyar tiszt Jakut-Szibériában, a Sziligir folyó mentén egy falura
> bukkant, melynek lakosai magyarul beszéltek. 1849-ben odahurcolt foglyok
> utódai voltak, akik "legendás küzdelmek után" telepedtek le. - Ezt a
> folyót, még a létezését is tagadta a szibériai M. N. Melhejev egyetemi
> docens, irkutszki földrajztudós 1968 szeptemberében. - A. Gerskovics
> Petőfi-kutató írja le ezt Az én Petőfim című könyve 59-60. oldalán. Én
> megtaláltam - természetesen északon, Jakut-Szibériában kerestem - a 110° és
> 115° hosszúsági és a 65° és 70° szélességi (északi) fokok között. Pici
> folyócska. Azóta persze tudjuk, hogy a szovjet térképek hiányosak,
> elferdítettek, hamisak voltak sokszor - különösen Szibériával
> kapcsolatban... Skridelszkij orosz ezredes viszont azt mondta Bönischnek,
> hogy ez lehetséges. Ő valamikor a jakutszki, szibériai orosz kormányzóságon
> teljesített szolgálatot - és szerinte, volt a kezében egy akta, amely
> Alekszandr Sztyepanovics Petrovics nevű fogoly haláláról szólt, emlékei
> szerint 1857-ben, egy Ikatovo nevű faluban. Ő - aki igen nagy irodalmi
> érdeklődésű és művelt tiszt volt - a fogolyban Petőfi Sándort sejtette...
> Ez a hír 1936-ban úgy felajzotta Illyés Gyulát, hogy írt a szovjet
> írószövetségbe, Moszkvába...
>
> 8. Az Élet és Irodalom 1989. február 10-i szerkesztői üzeneteiben érdekes
> levél szerepel- mely írójának három 48-as leszármazottal való
> találkozásáról számol be, szibériai Gulag rabsága idejéből *Rózsás János,*Nagykanizsa:
>
> "Mint az Élet és Irodalom régi olvasója szólalok meg, először hosszú évek
> után. Az 1989. január 20-i számban nagy érdeklődéssel olvastam Veszprémi
> Miklós: A barguzini kísértet című cikkét. Petőfi Sándor szibériai
> legendájához nem tudok hozzászólni, de Gulag-beli hosszú rabságom évei
> alatt volt alkalmam olyan rabtársakkal találkozni, akik az 1849-es magyar
> hadifoglyok leszármazottai voltak. Három ilyen személyt ismertem meg,
> egyikükről Éltető reménység című visszaemlékezésem második kötetében
> (München, 1987) a következőket írtam: Egy napon, ahogy az udvaron mentem
> át, valaki odakiáltott a másiknak: - Kerekes! Az felkapta a fejét és
> odament a társához. Kétszeresen is megdobbant a szívem, egyrészt ugyanaz
> volt a neve, mint szegény Karcsinak, akinek a haláláról a napokban
> értesültem, másrészt újabb magyar honfitársat tételeztem fel abban a magas
> szőke fiúban. Alkalomadtán megszólítottam Kerekest, magyarul. Csodálkozva
> nézett rám és oroszul felelt. Kiderült, hogy színorosz. Hát akkor honnét
> vette a magyar nevet? Mondta, hogy a családjában az a felfogás járja, hogy
> valamelyik dédapja magyar volt, aki az 1848-as magyar felkelés után került
> ki Oroszországba, és ő annak a nevét viseli. Azt sem tudta, hogy a neve
> magyarul voltaképpen mit jelent... Ez a feljegyzés 1948. április utolsó
> napjaira vonatkozik. Mivel politikai elítéltként voltam kint, magyarral
> találkozni szomorú élményszámba ment a Gulagban. Érdekes volna tudni, hogy
> a meglévő honvédnévsorban szerepel-e Kerekes nevű 1849-ból. "
>
> 9. Az Ország - Világ 1989. szeptember 6-i számának Postaládájában
> megjelent a következő családi visszaemlékezés:
>
> "Öregapámtól hallottam... Az I. világháború alatt Przemyslben volt
> vártüzér, ott esett fogságba (1916-tól 1920-ig). Hadifogolytársaival többek
> között azon a helyen is járt, ahol a vidék lakói őrizték a nagy magyar
> forradalmár költő, Petőfi Sándor emlékét. Azt ugyan nem tudták a
> szibériaiak, hogyan, miképpen került arra a vidékre a költő, de a temetőt
> meg tudták mutatni, ahol örök nyugovóra tették. Természetesen öregapám és a
> többiek is kételkedtek ebben, nem hitték el, hogy Petőfi éppen Szibériába
> keveredett. "Hol vannak az itt írt versei?" "Hát versekről mi sem tudunk -
> volt az oroszok válasza -, de nem is igen írhatott itt". Az ottani népek
> emlékezetében így maradt meg Petőfi alakja: egy teljesen ősz, összeaszott,
> koravén, megroskadt ember volt. Jóval öregebbnek látszott, mint amennyi
> valójában volt, meg is halt hamar. Nem nagyon érintkezett az emberekkel,
> szótlan, réveteg, búskomor volt mindig. Nagyon is valószínű: ha élve maradt
> a segesvári csata után, és hírül vette, hogy a szabadságharc elbukott -
> meghasonlott, tönkrement ember lett, olyan, amilyenre a szibériaiak
> emlékeztek. *Czotter Gábor*, Hegyeshalom."
>
> 10. A Szabad Szó 1989. augusztus 14-i számában megjelent *Sebestyén László
> * cikke:
>
> "Az első világháborúban például Cibakházán telepedett le olyan orosz
> hadifogoly, aki egy 1849-ben fogságba vitt magyar utódjaként született
> Oroszországban". Megkérdeztem az adatokat a cikk írójától, s közölte velem,
> hogy azokat Tamáska János nevű barátjától tudja, s a hazatelepedett neve
> Tóth János volt - ha jól emlékszik...
>
> 11. A Magyarok című folyóirat 5. számában fog megjelenni a Csenger
> községben élő parasztember elbeszélése, melyet édesapjától hallott - a
> község helytörténeti múzeumának vezetője, *Fábián László *gyűjtésében.
> Fábián a vajai múzeumigazgató Varga Béla barátja, elmondta, miről tud ez az
> idős ember, kinek apja Szibériában volt fogoly az I. világháborúban...
>
> Édesapjától hallotta - kis "pulya" kora óta sokszor, a mezőn, munka
> közben, hogy Szibérián átutazva, Csitában sokáig állt a vonat. Az ablakban
> nézelődtek, s egy 90 év körüli, hosszú, fehér szakállú muzsik megáll
> előttük. "Ennek is hány unokája harcolhat ellenünk!" szólt egyikük. Az öreg
> szeméből lassan kezdtek peregni a könnyek, majd megszólalt magyarul, s
> elmesélte, hogy 1848-as honvéd, a debreceni csatában esett foglyul 1849
> augusztusában, Nagy-Sándor József tábornok vezényelte a csatát, ők 3600-an
> voltak (a történelem kb. 5000 emberről tud), óriási volt a túlerő, s ő
> orosz fogságba került, s kihozták Szibériába, később megnősült, orosz
> feleságe lett, és sok gyermeke. Jöttek is az unokái és ő közben sírva
> hálálkodott az Istennek, hogy meghagyta érnie, hogy még életében
> találkozhatott magyarokkal. "Jól itthagytak bennünket!" - mondta, miközben
> hullottak a könnyei.
>
> 12. Farmos községben élt egy öreg néni *Kocsisné Hegedűs Márta* - kb.
> 1960-ban halt meg, 100 éves körül volt, tehát 1860 körül született.
> Gyermekeinek leszármazottai mind Farmoson élnek. Ez a Mali néni mesélte -
> Mártának is -, hogy édesapját 1849-ben cipelték el az oroszok Szibériába,
> ahol rettenetes hidegben élt, de kb. 8-10 év múlva sikerült megszöknie
> valahogy. Hazajött, megnősült, és sokat mesélt a borzalmas fogságáról.
>
> (Összeállítva korabeli dokumentumokból, visszaemlékezésekből, illetve
> internetes forrásokból T.J. 2010)
>
>
>
>
>
> _______________________________________________
> Grem mailing list
> Grem at turul.kgk.uni-obuda.hu
> http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem
>
>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20130221/879e712d/attachment-0001.html