[Grem] Budavári kitörés

[KEA]

Budavári kitörés

Dobai Miklós, 2013.02.11.
miklos.dobai at freestart.hu


Hátha valaki nem tudja...

Nincs kerek évforduló, ezért úgy gondoltam másra hagyom a megemlékezést.
Aztán, meggondolatlanút, belelapoztam az "RTV Részletes" újságba,
megnéztem a február 11-i műsorokat. Elképedtem! Azon a napon, amikor
1945-ben egy kisvárosnyi magyar férfi (nő és gyerek!) halt meg, a
közszolgálati televíziók (az M-1, az M-2, de a Duna és a Duna-World), de
a közszolgálati rádiók: a Kossuth, a Petőfi és a Bartók rádió
tingli-tangli vidám műsorokat sugároznak. Eszükbe sem jut megemlékezni
az e napon néhány óra alatt elesett hozzávetőleg 20 ezer (!) magyarról,
hozzávetőleg ugyanannyiról, mint az 1526-ban lezajlott mohácsi csatában.

Mi is történt 1945. február 11-én, este, úgy 8 óra után?

Tudjuk, ez évfordulója a Budai-várból 1945. február 11-én történt
kitörésnek, mely során a 1944. Karácsonya óta a Budai-várban rekedt
magyar és német alakulatok maradványai, hátrahagyva a Várhegy pincéiben
sebesült és beteg bajtársaikat, elkerülendő a semmi jóval nem kecsegtető
fogságba esést megkísérelték a lehetetlent, azaz egy bravúros rohammal
kitörni a Vár és Budapest körül kiépített többszörös szovjet gyűrűből.

Mint tudjuk, a Budapest körüli szovjet gyűrű 1944. Karácsonyán bezárult,
s 1945. január közepén a magyar és német alakulatok, feladva Pestet,
Budára majd fokozatosan a Várhegyre, pontosabban a Budai várba szorultak
vissza. A Hitler által ígért légi utánpótlás akadozott, majd a szükség
repülőtérként használt Vérmező eleste után le is állt. A magyar és német
parancsnokok, Hindy Iván vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch
Obergruppenfürer, akik összességében 40-45 ezer ember -- nagyjából
fele-fele arányban magyar és német katonák -- felett rendelkeztek, s akik
minden korábbi kitörési engedély-kérelemre Hitlertől elutasító választ
kaptak, lőszer és élelem fogytával elhatározták a kitörést. Itt is
furfanghoz kellett folyamodniuk, azaz a Berlin felé küldött rádióüzenet
után, miszerint kitörnek, összetörték a rádiót, hogy ne vehessék Hitler
ismételt tiltó parancsát.

Az 1945. február 11-én este 8 óra körül a Bécsi kapun keresztül a Várfok
és az Ostrom utcán kitóduló magyar és német csapatokat, melyek sem
tüzérségi támogatást nem kaptak, s nehézfegyverekkel sem rendelkeztek, a
kitörést már "váró" szovjetek a Széna és Széll Kálmán tereken félelmetes
golyózáporral fogadták.

Az egyenlőtlen küzdelem hamar eldőlt: a fáradt, kiéhezett, lőszerrel
alig rendelkező kitörő sereg, azaz józan becslések szerint 44 ezer, fele
részt magyar, fele részt német katonából másnapra hozzávetőleg 700
katona érte el a magyar-német vonalakat, (átmenetileg) megmenekült. Azaz
43 ezer katona egyetlen nap leforgása alatt halt meg, amiből, ha az
arányok helyesek 21-22 ezer volt a magyar halott.

És itt meg kell állni. Megállni és nem azt boncolgatni, hogy az
elesettek hány százaléka szimpatizált a német terjeszkedéssel, hány
százaléka volt náci (szovjet szóhasználat szerint: fasiszta) érzelmű,
hanem fejet hajtani a katonai esküjükhöz halálukig ragaszkodó, hazájuk
fővárosát az ellenségtől (igenis ellenségtől, mert egy katona számára a
felettese, a parancsnoka mondja meg ki az ellenség) védő katonák végső
erőfeszítése, halála előtt. S hogy nem adták meg magukat, az is érthető,
hiszen már 1944 ősze óta magyar földön tevékenykedik a Vörös Hadsereg, s
vannak hírek, hogy az elfoglalt területeken mi történik, s mi történik a
fogságba esett honvédekkel. De tudjuk azt is, hogy a Várhegy pincéiben
berendezett hadikórházak sebesültjeinek szenvedését a Várba betörő
szovjetek, nem gyógyszerrel, kötszerrel és érzéstelenítővel, hanem
lángszóróval rövidítették le.

Igen! Meg kell állni és eltöprengeni azon, hogy a mohácsi csatával
azonos emberveszteség, miért nem érdemel meg, több mint 60 év után, a
hivatalos Magyarországtól kegyeletet. Hogy egy tisztességesen
megrendezett állami megemlékezésen elsirassuk azt a kisvárosnyi életerős
magyar férfit, köztük a csupa fiatalból álló két Egyetemi Rohamzászlóalj
önkénteseit, ahogy ezt tette Nemeskürty István 1972-ben a doni
áldozatokkal a "Requiem egy hadseregért" című könyvében. Megemlékezni, s
nem azon fanyalogni, hogy párfős szervezetek miként emlékeznek meg
róluk. S mellesleg elsiratni azt a Gerhard Schmidhuber német vezérkari
ezredest, aki egy hónappal korábban még megmentette a budapesti gettó
maradék 60-70 ezer lakóját, s aki a Lövőház utcában ugyanezen harcban
esett el.

Igen, ideje már központilag, államilag felmenteni ezeket az elesett
katonákat a hamisan csengő "fasiszta" jelző súlya alól, s ezzel
felitatni azt a gyászkönnyet, mely még ma is legördül ezekben a hideg
februárelejei napokban a hozzátartozók sokat látott és még többet
tapasztalt barázdált arcán. Ez a feladat a hatalomban lévőkre vár!

Mi pedig, civilek, addig is kegyelettel gondoljunk az elesettekre!
Legyen emlékük áldott!

Dobai Miklós


-- 
Üdvrivalgással:
KEA.
----
Keszthelyi András
f. adj.
ÓE-(ex BMF, exx Bánki)-KGK-SZVI