[Grem] Nyirő József és Tamási Áron vitaja

[KEA]

*/Wass Albert/*

*Nyirő József és Tamási Áron vitája*

Tizennégy esztendőn keresztül üldögéltünk együtt ugyanannak a kolozsvári
kávéháznak a törzsasztalánál, valahányszor mindkettőnket egyidőben
vetett be a városba a sors. Az Erdélyi Helikon törzsasztala volt ez,
szemben a Mátyás-szoborral. Erdély szellemi és lelki megújhodásának nagy
esztendői voltak ezek: 1930 és 1944 között. Amikor a politikai és
gazdasági letiportság mélyéről úgy emelkedett föl európai magasságokba
az erdélyi szellem, mint a székely mesék vadpávája: tollain a nap
sugarát viselte s az anyák könnyéből font igazgyöngy koronát a fején.
Kevésbeszédű ember volt Áron, mint minden igazi székely. Néha úgy ültünk
ott annál az asztalnál, hogy félóránként ha esett egy szó. De annak az
egy szónak magja volt, súlyos gondolatoktól és gondtól terhes magja.
Egy este hármasban ültünk volt annál az asztalnál.

Ezerkilencszázharmincnyolcat írtak a kalendáriumkészítők. Tamási Áron,
Nyírő József és jómagam. Ők ketten vitték a szót, én végeztem a
hallgatást. Súlyos, nagy politikai vita nehézkedett kettőjük közé: a
nacionalizmus és a humanizmus néztek egymással farkasszemet a kávéházi
márványasztal mögött. Nyírő József azt hirdette nagy szóval, hogy a
székelység jövendőjét hordozó székely író elsősorban székely kell legyen
s csak azután ember. Tamási Áron úgy látta célszerűnek, hogy csak úgy
lehet eredményt elérni, ha a székely sorsot beállítja az ember az
egyetemes emberiség élvonalába, tehát először ember s csak azután székely.

Kemény, nagy birkózás volt ez kettejük között s igazi székelyes
birkózás. "Csakazértis székely!" dörrent föl Nyírő Jóska, s nagy csontos
öklével az asztalra csapott.

Olyan csönd lett a kávéházban, hogy még a pincér kezében is megállt a
tálca. "Csakazértis ember!" felelte Áron, s nagy széles tenyere az
asztalra csapott.

Aztán csak nézték egymást. "Székely!" mordult egyet Nyírő jó ötperces
hallgatás után. "Ember!" adta vissza Tamási Áron a szót tíz perccel később.

Aztán félóra is eltelt, csak ültünk ott és senki se beszélt. Megittunk
egy-egy konyakot. Majd sok idő múltával Nyírő lassan és tempósan benyúlt
a zsebébe, elővett onnan egy nagy gyöngyháznyeles bicskát, gondosan
megnézte, kinyitotta, megpöckölte ujjával a pengéjét, s keményen letette
maga elé az asztalra, hogy csak úgy koccant. "Székely!" mordult föl
hangosan. Áron nézte a nagy csúnya bicskát egy darabig, aztán ő is
belenyúlt a zsebébe s előkotort onnan egy nagy csorba békanyúzót.
"Ember!" felelte keményen, s odarakta ő is a nagy csúnya hasnyitogató
szerszámot maga elé az asztalra.

Aztán még ültünk ott körülbelül egy jó órát. Kós Károly bejött, megnézte
a bicskákat, megrendelte a maga kávéját, megitta, mondott nehány szót s
elment.

Mások is jöttek, beszéltek erről-arról s elmentek megint. S a két
székely pedig ott ült még mindég szemben egymással, és hallgatott.
Hirtelen Nyírőné jelent meg az ajtóban. Odajött az asztalhoz, szelíden
ránk mosolygott, s ura vállára tette a kezét. "Megfeledkezett a
színházról?", kérdezte.

Nyírő Jóska megrándult, mintha álmából ébresztették volna föl.
"Dehogyis, kicsi lelkem", felelte vidáman a feleségének, "csak
belemelegedtünk a beszédbe, s elmúlt az idő nagysebesen. Megyünk hát,
hogyne mennénk". S már föl is állott nagy igyekezettel.
Áron fölnézett reá az asztal mellől. "Azért harag nincsen?" Félig
kérdezte, félig mondta, mint egy megállapítást. Nyírő feléje fordult, s
ránevetett.

"Miért lenne? Sze még itt vannak a rományok, észbe tartsuk, Áron". Azzal
már ment is, egyenesen, mint a szálfa, kis rózsabokor-felesége mellett.
Már kívül voltak az ajtón, amikor Áron felsóhajtott mellettem. "Micsoda
ember", mondta bámulattal a hangjában, "kár, hogy fejjel rohan neki
mindennek, s az eszit nem használja".

Évek múlvával ez a kis élmény szinte történelmi méretűvé nőtt
emlékezetében, amikor a két nagy székely író útja látszólagosan olyan
éles szögben vált el egymástól.

Nyírő József, az országgyűlési képviselő és a hazafi továbbra is fejjel
rohant a falnak, míg Tamási Áron az eszit próbálta használni, érzései és
indulatai helyett.

Mind a ketten ugyanazt a célt szolgálták: a székely nemzet megmentését.
De az útjaik különböző irányból próbálták elérni a célt.
Nyírő József német segítséggel és a fegyverek erejével, Tamási Áron a
humanizmus és a demokrácia eszközeivel. Egyik megalkuvás nélkül, a másik
megalkuvással.

Sajnos, egyiküknek sem sikerült. Egyikük sem tudta, hogy azon az estén,
amikor a vita elkezdődött kettőjük között a kávéházi asztalnál, itt a
messzi Amerikában a gonoszok és ravaszok aknamunkája folytán a székely
nemzet sorsa már régen eldőlt.

A két nagy székely lelke ma már ott lebeg valahol Székelyország fölött a
magasságos égben. Talán ott ülnek újra szemközt egymással egy égbeli
kávéház asztalánál, ahol Nyírő Jóska már jó ideje üldögél, míg Áronka,
szegény, csak mostan érkezett. S szinte hallom, ahogy Nyírő Jóska
mondja, mély dörmögő hangon: "Hát megjöttél, Áron". "Én meg" feleli
Áronka a maga szokásos sóhajával. Aztán csak ülnek ott s búsulnak.




-- 
Üdvrivalgással:
KEA.
----
Keszthelyi András
f. adj.
ÓE-(ex BMF, exx Bánki)-KGK-SZVI