[Grem] francia rtelmisgiek killsa Vidnynszky Attlila mellett

Emoke Greschik greschem at gmail.com
2013. pr. 14., V, 14:13:26 CEST 

 1./ Francia értelmiségiek álltak ki Vidnyánszkí Attiláért

2./ Valère Novarina a párizsi Le Monde szerkesztőségének elküldött levele

1./ Francia értelmiségiek álltak ki Vidnyánszky Attiláért

2013. március 25. hétfő, 11:35

 Elfogadhatatlannak és felháborítónak tartják francia értelmiségiek –

köztük Jean-Pierre Thibaudat, Valère Novarina, Jacques Le Ny, akik a

nyilvánossághoz fordultak hazájukban –, ahogyan Vidnyánszky Attila

személyét nemkívánatossá nyilvánították a Strasbourgi Nemzeti

Színházban.

A beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház két előadását hívták

meg Strasbourgba áprilisban: a Három nővért és a Törőcsik Mari

főszereplésével játszott Szarvassá változott fiút. A rendező,

Vidnyánszky Attila jelenlétére azonban már nem tartottak igényt,

mondván: kapcsolata a jelenlegi magyar kormánnyal számos kérdést vet

fel… Erre és a művészet szabadságára való hivatkozással visszamondták

Vidnyánszky workshopját, valamint a strasbourgi színházi iskola és a

kaposvári egyetem közötti tavaly indult együttműködést. A beregszászi

társulat erre reagálva lemondta a franciaországi turnét. Az

alábbiakban a három francia színházi személyiség levele olvasható.



Jean-Pierre Thibaudat

Gondolatok annak kapcsán, hogy Vidnyánszky Attila végül nem jön a

Strasbourgi Nemzeti Színházba (TNS)



A TNS két előadást tűzött műsorra Vidnyánszky Attila magyar

rendezőtől, aki a turnéja során eredetileg mesterkurzust is tartott

volna a TNS Akadémiáján a másodéves színésznövendékek számára (41-es

csoport), akikkel tavaly Magyarországon már elkezdett dolgozni. Julie

Brochen, a TNS igazgatónője, a német és osztrák sajtóban megjelent

cikkekre támaszkodva egy sajtóközleményben így nyilatkozik „felmerült

bennem a kérdés, vajon fenntarthatom-e Vidnyánszky Attila meghívását a

TNS-be", és végül amellett döntött, hogy műsorra tűzi az előadásokat,

ellenben lemondja a mesterkurzust a Színházi Akadémián belül. Ez a se

hideg, se meleg magatartás senkit nem elégíthet ki, csupán erősítheti

a gyanút, amelyet az említett cikkek, illetve mindenféle híresztelések

keltettek.

A Vidnyánszky Attila által alapított és kinevelt beregszászi társulat

színészeinek, valamint magának a rendezőnek a válasza előrelátható

volt. „Sajnálom, hogy tekintettel a TNS sajtóközleményében

megjelentetett megalázó feltételezésekre és feltételekre, kénytelenek

vagyunk erről a turnéról lemondani" – írta Vidnyánszky Attila.



Kicsit elszakadva az elmaradt vendégjáték meglehetősen mérgező

kontextusától, megpróbálom valamivel távolabbról megközelíteni ezt a

dolgot, és e szomorú történetet (az én szememben legalábbis mindenképp

az) olyan nézőpontból vizsgálnám meg, amely – amennyire csak

lehetséges – kiegyensúlyozottabb, mégha nem is túl derűs, de

mindenesetre tájékozottabb.

Elöljáróban szeretnék emlékeztetni arra, hogy a (ma már Metz-ben,

korábban Nancy-ban székelő) Passages Fesztivál, amelynek művészeti

tanácsadója vagyok, több magyar művészt bemutatott már. Hogy csak az

utolsó évek fesztiváljait tekintsük végig:

2007-ben Ascher Tamás jött az Ivanov-val (szintén Ascher volt az, aki

Strehler idejében az Odéonba is eljutott a Három nővér-rel), valamint

erre a fesztiválunkra jött Pintér Béla először Franciaországba,

méghozzá két előadásával: a Parasztoperá-val és a Korcsulá-val (ezeket

az előadásokat a rákövetkező évben a párizsi Őszi Fesztivál is

fogadta);

2009-ben szintén Pintér Béla jött A démon gyermekei előadással;

2011-ben Vidnyánszky Attila hozta el két rendezését, a Három nővért és

a Szarvassá változott fiút, amelyeket az eredeti beregszászi társulat

adott elő, a második előadásban a nagy magyar színésznő, Törőcsik Mari

szereplésével, aki a budapesti Nemzeti Színház társulatának tagja. E

két Vidnyánszky-előadást mutatták volna be tehát a strasbourgi

TNS-ben, valamint Dijonban a Csehovot.

Meglehet, nagyon különböző művészek ők: egy nagy mester és pedagógus

(Ascher), egy független társulat (Pintér), valamint egy magyar

kisebbségi színház, melyet a debreceni Csokonai Színház igazgatójává

vált rendező (Vidnyánszky) vezet. E választásainkban kivétel nélkül –

ahogy mindig is – az előadások minősége és szépsége, a módszer

koherenciája, a művészi kaland átütő ereje volt számunkra a

meghatározó, bármilyen legyen is társulat társadalmi helyzete:

marginális, független, intézményes stb.

De most olybá tűnik, mintha a Passages Fesztivál Vidnyánszky Attila

személyében „az európai színház egy nem kívánatos figuráját" – ahogy

egy bizonyos Joachim Salinger által útjára indított petíció fogalmaz –

akarta volna lenyomni Európa torkán.



Kijevben a 2009-es GogolFest idején láthattam A gyilkosság a

székesegyházban című produkciót egy magyar kisebbségi színház

előadásában, amelynek a létezéséről egészen addig nem is hallottam;

lenyűgöző előadás volt egy elhagyatott kijevi gyárépület óriási

csarnokában. Ez volt az első előadás, amelyet Vidnyánszky Attilától

láttam, akiről semmit nem tudtam. És rögtön kedvem támadt többet

megtudni róla.

A véletlen jól intézi a dolgokat, mert nem sokkal ezután találkoztam

Valère Novarinával. Éppen a debreceni Csokonai Színházból tért vissza,

amelynek élére Vidnyánszky Attilát nevezték ki, és ahol ő saját

Képzeletbeli operett-jének magyar változatát próbálta Rideg Zsófia,

Vidnyánszky irodalmi munkatársának fordításában.

Elmentem hát Debrecenbe, hogy megnézzem ezt a csodálatos előadást

(amely később az Odéonba is eljött, de soha nem mutatták be egyetlen

budapesti színpadon sem – vajon miért?). Meghosszabbítottam debreceni

tartózkodásomat, hogy a társulat más előadásait is megnézzem, és

alaposabban megismerjem Vidnyánszky Attilát. Ez 2009-ben volt, már

akkor is fekete öltözékben járt (mint ahogy ez gyakori a testesebb

emberek esetében), felül egy bő fekete ingben, és alul egy farmerben,

ahogy mindannyian öltözünk. Bevallom megdöbbentem, amikor Tompa Andrea

a Theater Heute-ben publikált két Vidnyánszky-ellenes cikke egyikében

Vidnyánszky Attila öltözékében a nacionalizmus és konzervativizmus

nyilvánvaló jelét látja (mellesleg többek között e cikkekre utal Julie

Brochen a sajtóközleményében).

A találkozásaink során megismertem e félénk ember történetét, aki

Ukrajnában született, kisebbségének magyar nyelvén nőtt fel, Kijevben

végezte a színházi tanulmányait mielőtt megalapította volna társulatát

Beregszászon (ukránul Beregovo), e többségében magyarok által lakott

kis ukrajnai városban a magyar határon. Ezzel a sokszínű társulattal –

amellyel az általam Debrecenben látott előadásokat állította

színpadra, és amely azután eljött a Passages Fesztiválra is –

közvetítette többek között Beckett gondolatait a falvakban.



Amikor 2006-ban Vidnyánszky Attilát kinevezték a második legnagyobb

magyar város, Debrecen Csokonai Színházának az élére, tovább folytatta

rendszeres munkáját a beregszászi társulattal Debrecentől 70 km-re, a

határ túloldalán, és a mai napig évente legalább egy előadást készít

velük.

Vidnyánszky Attila hét évvel ezelőtt (vagyis jóval a kormányváltást

megelőzően) Debrecenben kezdte a színházakra szánt állami pénzek

arányosabb elosztásáért folytatott csatáját. Mivel mindaddig a pénzek

70%-a Budapestre került, azt kérte, teremtsenek jobb egyensúlyt.

Továbbá azt is szerette volna elérni, hogy ne a budapesti színházi

akadémián uralkodó esztétika legyen az egyetlen, amelyet az országban

oktatnak. Ekkor kezdeményezte a vidéki színházakat tömörítő egyesület

létrehozását, amelynek ő lett az elnöke (egy másik, már létező

társaság mellett, amellyel nem tudott azonosulni).

Ezen állásfoglalásokon keresztül újra megnyílt az a szakadék, amely az

ország szellemtörténetében gyakran visszatért, például a Nyugat

folyóirat körül a XX. század elején, de nemcsak ott. Mondjuk úgy

(kicsit elnagyolva), hogy az urbánusok és a népiek, a főváros és a

vidék, a bővelkedők és a nélkülözők között.

Érezhető Vidnyánszky Attilában valamiféle sértettség, sőt harag vagy

az igazságtalanság érzése. Egy olyan művész érzése ez, akit – lévén,

hogy egy határon túli magyar kisebbségből, majd egy vidéki városból

érkezik – a fővárosi művészek és tollforgatók nem az értékének

megfelelően kezelnek. Van igazság ebben, hiszen kétségtelen, hogy

Vidnyánszky Attila külföldön elismert színházi tehetségét meglehetősen

elhallgatják és alábecsülik Budapesten, ahol elsősorban a főváros

szintén igen tehetséges művészeire figyeltek, mint amilyen az egykori

Ascher Tamás vagy Székely Gábor vagy Jeles András, majd az új

generációk tehetségeire, Schilling Árpádra és másokra. Vidnyánszky

Attila a középgenerációhoz tartozik.



Ma a jobboldal (Orbán) irányít. Ők figyelembe vették Vidnyánszky

Attila régi kívánságait. Egy új törvény elfogadásán át egészen a

kaposvári színházi iskola (ahol a TNS diákjaival is dolgozott tavaly)

igazgatói megbízatásáig, valamint helyzetbe hozták a vidéki

színházakat tömörítő társaságot is.

A törvény és a válság következtében a legjobb független társulatok

költségvetését drámai módon megnyirbálták. Ami miatt méltán

tiltakoznak és kongatják a vészharangot. És egyszercsak Vidnyánszky

Attila, a messzi vidéki zugból érkezve, akit addig csak távolból

figyeltek, a viták kellős közepén találta magát, a bűnbak szomorú

szerepében.

Vidnyánszky Attila messzebb ment, talán túl messze, amikor elfogadta a

tagságot egy a hatalom által létrehozott kulturális tanácsban és

halmozta a fentebb felsorolt számos funkciót. Állítása szerint ezektől

most eltávolodik, hogy kizárólag a színházi munkára

összpontosíthasson. Valóban ez a legjobb, amit tehet. A budapesti

politikai életben nem lévén túl tájékozott, azt gondolhatnánk, hogy

némileg manipulálva lett, ami nem jelenti azt, hogy ne osztaná a

jelenlegi hatalom bizonyos elveit, mint például a nemzeti értékek

előtérbe helyezését (amelyek az ő szemében nem nacionalista értékeket

jelentenek). De ezen az alapon Orbán cinkosát vagy a Jobbik párt

tagjaihoz hasonló homofóbot és antiszemitát kreálni belőle, kissé

meredek dolog. Márpedig ezt sugallja néhány itt-ott leközölt

visszataszító mondat, amely csak szerzőik butaságáról árulkodik.



Ami a nemzetet és a nemzeti örökséget illeti, Vidnyánszky Attila a

Bartók Béla-i utat vallja magáénak, aki a folklórt és a magyar

hagyományokat inspirációs forrásnak és megújulási lehetőségnek

tekinti. Pintér Béla, a független színházak vezető alakja sem mond

mást több előadásán keresztül. És hasonlóképpen történt ez Tadeusz

Kantor és a lengyel kultúra esetében is.

Vidnyánszky Attila költői színházat művel, a szakralitás, a humánus

értékek felé tekint. Pintér Béla inkább az aktuális eseményekkel, a

tudatalattival játszik kegyetlen iróniával. Muszáj ezt a két színházat

egyik és másik oldalról áthatolhatatlan árokkal elválasztva

szembeállítani egymással?

Az elmúlt hónapokban minden a Nemzeti Színház igazgatásának kérdése

körül forgott. Magyarországon, ahogy Lengyelországban is, a nemzeti

színház (amelynek nincs Franciaországban megfelelője, kivéve talán a

De Gaulle idején „Francia Színházzá" vált Odéon Színházat) mindig is a

nemzet kiemelt helye volt, a nyelv temploma, mivel e két országban a

történelem és a geopolitika mindkettőt (a nemzetet és a nyelvet)

folytonosan meghurcolta.

A Nemzeti Színházban tehát a jelenlegi igazgató, Alföldi Róbert

mandátuma júliusban lejár. Minden az ő meghosszabbítása vagy

felváltása körül kristályosodott ki. A baloldal nevezte ki és

jobboldal alatt jár le a szerződése. Néhányan ebből elvi kérdést

akartak gyártani. Például az az újságíró is, aki azt írta, hogy ha

történetesen Peter Brook pályázna, akkor is meg kellene hosszabbítani

Alföldi megbízatását!



Alföldi egyáltalán nem érdemtelen. Kinyitotta a színházát, jó

rendezőket hívott meg maga mellé, kiszélesítette a repertoárt. Ám

legyen. De ettől ő elmozdíthatatlanná vált volna? Az, hogy Vidnyánszky

Attila követi őt, önmagában botrányos? Az volna, ha Vidnyánszky Attila

egy középszerű művész vagy tapasztalatlan igazgató lenne, de ez nem

így van. Ő elsőrangú művész. És néhány kivételtől eltekintve nem úgy

tűnik, hogy a Nemzeti Színház társulata rossz szemmel nézné júliusi

érkezését.

Vajon ő majd valóban Magyarország nagyságát dicsőítő darabok kiemelt

helyévé fogja alakítani ezt a színpadot, ahogyan ezt erre-arra

elhintik róla? Minden bizonnyal színre fogja vinni a nemzeti

kulturális örökség darabjait is (amit a Nemzeti Színház mindig is

megtett), de az első évadokban tervezi Claudel, Eduardo De Filippo,

Dosztojevszkij művek színre vitelét is, külföldi rendezők meghívását,

mint pl. a balti Tuminas vagy a román Purčarete. Nem lenne

tisztességesebb a tények alapján megítélni őt?



A Trafó (a kortárs művészetek döntő fontosságú háza) alapítója, Szabó

György, csodálatos ember, bevallotta nekem, hogy soha nem látott

egyetlen előadást sem Attilától. A pécsi POSZT Fesztiválon, amely az

évad legjobb magyar produkcióit vonultatja föl, egy tiszteletreméltó

előadás, a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból Alföldi rendezésében

(nagyszerű színészek, de szerényebb rendezés) nyerte el a legjobb

előadás díját, míg Vidnyánszky Attila egy olyan előadását, mint a

Mesés férfiak szárnyakkal (álomképek az első űrhajósok témája körül) –

amelyet szerettem volna elhozni Franciaországba – nem tüntette ki a

szakmai zsűri (a közönség annál inkább díjazta). Márpedig nem vagyok

egyedül azzal a meggyőződésemmel, hogy ez az elmúlt évtizedek egyik

legjobb magyar előadása.



Láttam ezt a két előadást. Nem lehet őket egy lapon emlegetni, ahogy

mondani szokás, de nem is ez a kérdés. Úgy tűnik, hogy a szakmában

ennek vagy annak a díjnak a megítéléskor, illetve erről vagy arról az

előadásról szóló kritika megírásakor a politikai célozgatás

győzedelmeskedik a művészi rang ellenében. Hát mi más lenne ez, ha nem

a művészet eltévelyedése? Ha nem annak eszközzé tétele? Amit a

baloldal jogosan vet a jobboldal szemére Magyarországon, ő maga

ugyanazt a súlyos hibát követi el.



Bizonyíték erre a Hungarian showcase, amelyet nemrégiben Budapesten

szervezett Tompa Andrea, akiről fentebb már említést tettem. Ez az

energikus hölgy – a showcase programjából ítélve – mintha mindenáron a

Vidnyánszky Attila-ellenes front élére akarna állni. A viták és a

találkozók mellett a budapesti független társulatok előadásai (Pintér,

Bodó, Mundruczó stb.), az Alföldi által jegyzett Vadászjelenetek

Alsó-Bajorországból, illetve az Andrej Serban-rendezte Angyalok

Amerikában szerepeltek, amelyben Alföldi remekül játszik egy nagy

szerepet. Egyetlen vidéki előadás, egyetlen Vidnyánszky-rendezés sem

volt látható. Mintha két kibékíthetetlen tábor létezne. Mintha

Vidnyánszky Attila előadásai, legyenek bármilyen szépek is, a pestist

hordoznák magukban.

Az egész történet legnagyobb áldozata maga a magyar színház, amely

Európa legizgalmasabbjainak egyike.

A dolgot körülvevő hisztéria, a kiátkozások, a csúsztatások, a hamis

információk minden bizonnyal maguktól kimerülnek majd. Akkor jó lesz

újra műsorra tűzni Franciaországban szép magyar előadásokat, azért

amilyenek, és nem azért, amilyennek mi szeretnénk látni őket.



(Rideg Zsófia fordítása)



2./ Valère Novarina a párizsi Le Monde szerkesztőségének küldte el az

alábbi levelét:

Párizs, 2013. március 17.



Kedves Attila,

most tudtam meg, hogy elmarad a Strasbourgi Nemzeti Színházba

meghirdetett kételőadásod (Három nővér, Szarvassá változott fiú) és a

mesterkurzus is, amelyet az iskola diákjainak tartottál volna. Ez nagy

kár a strasbourgi nézők szempontjából, és nagyon szomorú a fiatal

színésznövendékekre nézve, akik várták a tanításodat... A

felsoroltatott okok mendemondákra alapulónak tűnnek fel előttem.

Nálunk, különösen mindabban, ami a külfölddel kapcsolatos, egyfajta

visszhangokban gondolkodás uralkodott el... Mindazok, akik petíciókat

írtak alá vagy az újságokban adták tovább ezt a polémiát, jól tennék,

ha elolvasnák Jean-Pierre Thibaudat, aki nagy közép-európai utazó,

nemrégiben nyilvánosság elé tárt írását (Gondolatok annak kapcsán,

hogy Vidnyánszky Attila végül nem jön a Strasbourgi Nemzeti

Színházba). Ez egy rendkívül világos, konkrét gondolatmenet, amely

számos árnyalatot és új információt közöl, megkérdőjelezve azt a

képet, amit itt gyakran elhamarkodva alkotunk a budapesti kulturális

helyzetről... Mi, itt Franciaországban túlságosan fogyasztóivá váltunk

az előre gyártott gondolatoknak.



Azt hiszem ez abból ered, hogy nagyon kevéssé ismerjük Európa

történelmét – sőt a földrajzát is... (A TNS március 8-dikai

sajtóközleménye Debrecent egy ukrajnai „magyar enklávéba" helyezi!).

Mi itt sietősen levonjuk a következtetéseket, szomjazzuk az egyszerű

gondolatokat és imádunk magunknak kevés ráfordítással jó

lelkiismeretet szerezni... Gyakran mondogattam a gyerekeimnek, hogy a

legfőbb vallás Franciaországban nem a kereszténység, nem a marxizmus,

nem az iszlám, hanem a manicheizmus. A jó öreg manicheizmus, amely oly

jól megfér a numerikus gondolkodással, amelyik csak igeneket és

nemeket tud mondani, amelyik rák módjára halad, oldalazva és csúszva,

mászva, amelyik csak lapos gondolatmenet szövésére képes, ahelyett,

hogy önmaga előtt mélyítve és ásva gondolkodna.



Röviden, kedves Attila, még mindig nem tudom pontosan, mit vetnek a
szemedre...

Igen, tegyünk fel magunknak kérdéseket a magyar, a görög, az ír, az

orosz, az olasz állapotokról, de először is tanuljuk meg újra

meghallgatni egymást, tudjunk kérdezni és egy pillanatra elképzelni

magunk előtt a másik nézőpontját. Mi, Európaiak, nem egyetlen nép

vagyunk, épp ezért fontos mindig azzal kezdeni, hogy megértsük

egymástól eltérő történelmeinket. Szükségünk van arra, hogy

találkozzunk egymással, hogy ne tegyünk elhamarkodott

leegyszerűsítéseket, ne redukáljuk le mindenáron a politikai valóság

bonyolult ellentmondásait. A gondolat is, akárcsak a lépés,

egyensúlyvesztéseken át, akadályokon való átkelésekkel halad előre,

vagyis ha van egy ellentétes álláspont, egy zökkenő, egy fordulat – és

a másik általi meglepetés. Nekünk, (oly rég és oly újonnan!)

Európaiaknak annyira szükségünk van arra, hogy újra ráleljünk

egymásra!... A te két magyar nyelvű előadásod jelenléte Strasbourgban

és a fiatal francia színészekkel való munkád erre lett volna

csodálatos alkalom.

Ahelyett, hogy vártak volna, ahelyett hogy hallgattak volna téged,

ahelyett, hogy kihasználták volna a színészekhez való jöveteledet arra

is, hogy kérdéseket tegyenek fel neked arról, ami bennünket

foglalkoztat abban a nyugtalanító képben, amelyet a mai

Magyarországról az újságok festettek, inkább készségesen a Rágalom

Szeléhez hajtották fülüket, és rád csukták az ajtókat hirtelen

lemondva a mesterkurzusodat.



Amikor a „demokrácia értékeivel" takaróznak, amikor ezekre hivatkoznak

(kérdezem én, mi lesz az a különös egyoldalú mise, amit követelnek és

aminek a celebrálásra készülnek április 11-dikén a te jöveteled

kapcsán, de nélküled!), amikor a „Szabadság", az „Erény"

megtestesítőinek gondolják magukat, miért folyamodnak ilyen brutális

eszközökhöz?... Nem értem.

Vajon így kell felépíteni Európát?

Ez a leszámolás számomra annál is inkább vérlázító, mivel

visszaemlékszem arra, milyen nagyvonalúan fogadtál te minket –

Adélaïde Pralont, Philippe Marioge-t, Christian Paccoud-t és engem –

két évvel ezelőtt szélesre tárva színházad kapuját, és lehetővé téve,

hogy megrendezzem magyarul a Képzeletbeli operett (L'Opérette

imaginaire) darabomat a te csodálatos színészeiddel.



Minden tiszteletemmel, rokonszenvemmel, és munkád iránti nagy csodálatommal:

Valère Novarina

(Rideg Zsófia fordítása)



Jacques Le Ny:

Gondolatok a budapesti Nemzeti Színház igazgatói kinevezése körüli

vitákról (egy körlevél)



2013 febuárjában értesültem Vidnyánszky Attilának a magyar Nemzeti

Színház élére történő kinevezéséről. Az ember, a művész és a

színházigazgató, akit 2007 óta ismerek, egy olyan pillanatban vállalja

magára ennek a színháznak a sorsát, melyben jelentősek a gazdasági és

politikai nehézségek az országban és egész Európában. Ebben a

nehézségekkel teli pillanatban tiszteletre méltó ez a kinevezés.

Vidnyánszky Attila igen nagy színházi és kulturális tudás birtokában

van, és Debrecenben sikerült olyan színházi kínálatot kialakítania,

amely a nyitott szellemiséget helyezte előtérbe (műsorpolitika, műfaj,

nemzeti és európai drámairodalom). Az Európai Fordítóműhely (AET) 2007

óta a debreceni színház partnere. 2013 júliusától kezdve a magyar

Nemzeti Színház partnere lesz, és ily módon folytatni tudja majd a

francia-magyar kapcsolatok élénkítését a kortárs drámaszövegek

fordítása terén.



Jelen pillanatban ezt a kinevezést vita övezi, és a magyar színház más

művészei hangsúlyozzák legitimitásukat. Semmi különös! Ellenkezőleg:

mindez lehetővé teszi majd az új igazgató számára, hogy meghatározza

irányultságát és döntéseit.

A francia színházi élet szereplői mintha le akarnák zárni ezt a vitát,

és tiltakozó kampányt folytatnak a kinevezéssel szemben. Olyan

vonásokkal jellemzik a budapesti színház új igazgatóját, melyeket nem

tapasztaltam nála, és melyek visszatartanának mindennemű

együttműködéstől vele. Az a színházi ember, akit a francia közönség

számára bemutatnak, egyáltalán nem azonos azzal, akivel én

találkoztam, akivel közös európai projekteket kezdtünk, és akivel az

AET a továbbiakban is együtt kíván dolgozni.

Olvasom a közzé tett petíciókat, hallok bizonyos kijelentéseket,

álláspontokat, tudomásul veszem egy fesztivál, egy francia nemzeti

színház szankcióit... Így tehát a francia színházi életben pletykák,

igencsak pontatlan érvek, más jelölteket támogató személyes döntések

alapján egyesek veszik a bátorságot, hogy olyan tulajdonságokat

rójanak fel valakinek, melyekkel az nem rendelkezik. Mindenki számára

példát akarunk statuálni, de a minimális objektivitás garanciája

nélkül.



Az ember és a művész, akit én ismerek, egyáltalán nem hasonlít arra a

jellemzésre, amelynek terjesztése jelenleg folyik. Nemrég visszamondta

előadásainak áprilisra tervezett franciaországi bemutatóját. Tudom,

hogy nem mondaná vissza francia produkciók meghívását a saját

színházában.

Viszont ez a pusztító eltökéltség zavarbaejtő, sőt, aggasztó. Mindez

olyan pletykákból és véleményekből táplálkozik, melyeknek kategorikus

volta miatt nehezen hiszek szerzőik teljes érdeknélküliségében. A

pletykák és más rosszhiszemű feltételezések különböző terjesztői

súlyos terhet raknak egy olyan emberre, aki jelentős művészi és

politikai felelősséget vesz a vállára. Nagy óvatlansággal

cselekszenek, mikor olyan módszerekhez folyamodnak, melyeket a

szigorúan vett szakmaiság kizárna.



Természetesen én nem csatlakozom az ő módszereikhez. Épp ellenkezőleg,

folyatom a munkát, melyet megkezdtem ezzel az emberrel, egy olyan

munkát, melynek révén megismerhettem őt, a kultúráját, az országát. Az

AET keretei között számos színházi emberrel, nővel és férfival

(művészekkel, fordítókkal, szerzőkkel) találkoztam, akik kifejezték

őszinte barátságukat a színházunk, a kultúránk, az országunk iránt.

Vidnyánszky Attila és fordító munkatársa, Rideg Zsófia közéjük

tartozik. Nem győzök köszönetet mondani nekik ezért, és a tények által

táplált bizalom mondatja velem, hogy tudom, a francia színház továbbra

is együtt működik majd velük.



Jacques Le Ny,

az Európai Fordítóműhely vezetője
--------- kvetkez rsz ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20130414/d1375bec/attachment-0001.html

Tovbbi informcik a(z) Grem levelezlistrl