[Grem] [szie-sf] Vérre menő hitvitát vezényelt a miniszter

[KEA]

Vérre menő hitvitát vezényelt a miniszter

Heti Válasz, 2013. április 07. 10:23 -- Szőnyi Szilárd
http://hetivalasz.hu/itthon/nahat-a-katolikusok-szentirast-olvasnak-ez-uj-62488/

  Ötszáz éve nemigen volt példa arra, ami csütörtökön este
  Budapesten, Balog Zoltán Hold utcai templomában történt.
  A tárcavezető a németajkú református gyülekezetben vére
  menő hitvitát vezetett arról, hogy, miként a Heidelbergi
  Káté mondja, kárhozatos bálványimádás-e a katolikus szent-
  mise. A jobb sarokban Barsi Balázs ferences szerzetes, a
  bal sarokban Szabó István református püspök.

"Anélkül, hogy a Heti Választ akarnám reklámozni: homousion vagy homoiusion?
Merthogy ezzel a kérdéssel fordult a lap tavaly ősszel Szabó István
püspökhöz a
vitáról szóló interjúban" -- hegyezi ki a kérdést a házigazda, Balog Zoltán
református lelkész, "civilben" emberi erőforrás miniszter. Akkori
beszélgetésünk
apropóját az adta, hogy idén új fordításban jelenik meg a Heidelbergi
Káté, a
kálvinista hitvallás. A magyarországi református zsinat pedig úgy
döntött, hogy
a szövegben megtartja azt a részt, mely a "pápás misét" -- mert abban a
katolikusok szerint Isten valóságos teste és vére lényegül meg -- kárhozatos
bálványimádásnak nevezi.

Bár a mostani vitához hasonlóan, a madáchi kérdés a kívülállók szemében
szőrszálhasogató apróságnak tetszik, valójában a hit lényegéről szól. Amint
Szabó akkor válaszolta kérdésünkre: "Homousion, ahogy minden keresztyén
egyként
vallja: Jézus Krisztus istensége tekintetében nem hasonló, hanem azonos
lényegű
az Atyával. Tehát nem egy i betű a különbség, hanem az, hogy ha Krisztus nem
volna azonos lényegű, nem lenne isteni megváltás."

A zsinat döntéséről annak idején Barsi Balázs az Új Ember katolikus
hetilapban
fejtette ki lesújtó véleményét, és mondott köszönetet a zsinati döntés ellen
szavazó 17 tagnak, "akik nem tekintik szentmisénket, amely kétezer év
óta annyi
szentet nevelt, kárhozatos bálványimádásnak". Szabó már akkor jelezte, hogy
szívesen folytatna nyilvános hitvitát -- avagy, miként a XVI. századi
keresztények nevezték ezt az akkor divatos, sokszor vérre menő műfajt:
disputát
-- Barsival. A pillanat most, a Protestáns Tavasz rendezvénysorozat keretein
belül érkezett el. Vér ezúttal nem folyt, Krisztus teste és vére azonban
minduntalan említést nyert.

Barsi Balázs erősen indít: "Nekem nincs semmi bajom a reformátusok
úrvacsorájával" -- hökkenti meg a hallgatóságot. Persze rögtön
hozzáteszi: neki
alapvetőbb, egyháztani gondjai vannak. Mégpedig az, hogy a katolikus
felfogás
szerint egy református lelkész -- az apostoli folytonosság hiányában -- nem
felszentelt pap, így nem is állna módjában érvényesen átváltoztatni a
kenyeret
és a bort. "Ezért az lenne a botrány, ha a reformátusok ugyanazt tartanák az
eucharisztiáról, mint mi, azaz hogy az ostya és a bor minden morzsájában,
illetve cseppjében ott van Krisztus valóságos teste és vére" -- mondja.

Ezzel együtt tisztelettel áll meg a protestáns szertartás előtt, hiszen
azt is
egyfajta, misztériummal teli lelki találkozásnak látja Krisztussal. Ennek
alátámasztására felidézi a református Szabó Magda egyik megrendítő írását,
melyben a néhai író arról számol be, milyen elmélyülten készült az úrvacsora
vételére. "Istenem, ha minden katolikus így készülne a szentáldozásra!" --
sóhajt fel Barsi.

Fenséges, méltóságteljes, lenyűgöző, megkapó -- sorolja a jelzőket ezek után
Szabó István, amelyek egy katolikus szentáldozás láttán az eszébe
jutnak. "Ott
nincs semmi esetlegesség, a pap biztosan nem felejt ki egyetlen mondatot
sem,
mindennek megvan a szigorú kerete -- ezzel szemben nálunk kissé
plebejusjellege
van a szertartásnak. Ugyanakkor míg a katolikusoknál úgymond kiosztják, mi
kiszolgáltatjuk a szentséget" -- mondja, nagy hangsúlyt helyezve a két
kifejezés
közti jelképes és teológiai különbségre. Arra, hogy a reformátusok úgy
tartják:
az átalakulás nem a kenyér és a bor jegyében, hanem az eucharisztiát hittel
magához vevő emberben megy végbe.

"Nem vagyunk tehát zwingliánusok, és nem azt mondjuk, hogy ez csak emlékezés
Krisztusra -- igenis valljuk, hogy itt lényegi egyesülés jön létre
Istennel" --
mondja Szabó, majd felvet egy új szempontot. Szerinte nem azon kellene
vitatkozni, hogy Krisztus milyen módon érhető tetten az úrvacsorában,
hanem arra
kellene figyelni, amit Jézus ígért követőinek: "Én veletek vagyok minden
napon a
világ végezetéig." Tehát nem a "jelenlét", hanem a "velünk lét" a lényeg --
figyelmeztet, és minden keresztényre rábízná, hogy személyesen hogyan
éli meg a
találkozást.

Barsi ezek után arra kéri vendéglátóit: ne gondolják, hogy a "pápisták"
bálványt
imádnak -- "mi nem a kenyeret és a bort, hanem e két jegyben Krisztus
testét és
vérét tiszteljük" --, cserébe megígéri, hogy a predesztinációt a
katolikusok sem
annak primitív felfogása alapján fogják megítélni.  Összegzésként
leszögezi: bár
az eucharisztia kérdésében áthidalhatatlanok az ellentétek, a hit gyökere
azonos, olyannyira, hogy "egy református testvéremmel sokkal közelebbi,
"vérségi" kapcsolatban vagyok, mint ha apám, ne adj' Isten, ateista lett
volna".

A másfél órás vita kedélyesen, de az álláspontok határozott fenntartása
mellett
folyik a két lenyűgöző intellektusú, páratlanul művelt és elmélyült
lelkületi
férfiú között; Szabó katolikus teológusok egész sorát idézi, olykor latin
eredetiben, Barsi pedig gazdagító református olvasmányértékeit eleveníti
fel.
Csak úgy repkednek a Szent Ágoston- -- pardon: Augustinus- --, Aquinói
(Szent)
Tamás-, Karl Rahner- és Ravasz László-idézetek mindkét részről, jelezve:
ez a
disputa a legkevésbé sem a Magyarországon megszokott közéleti viták züllött
szintjén zajlik.

A beszélgetés ugyanakkor nem nélkülöz egy-egy szeretetteljes
oldalvágást, sőt
piszkálódást sem. "Nahát, a katolikusok Szentírást olvasnak? Ez új" --
eleveníti
fel sok református élményét Szabó. "De mi azért elhoztuk nektek 1500 évig a
Szentírást!" -- riposztozik Barsi, majd finoman vitapartnere szemére veti, a
protestánsok hogyan tarthatnak közösséget az unitáriusokkal, akik még
Krisztus
istenségét is tagadják. Igaz, a végén, amikor Balog Zoltán azzal védi meg az
unitáriusokat, hogy ők azért fontosak, mert a magyar megmaradás zálogaiként
tekintünk rájuk, Barsi bólogat, és megenyhülve hozzáteszi: "Sőt egy
református
azt mondta nekem: Balázs atya, ha a lelkészeik nem zavarják össze őket,
akkor
ugyanazt hiszik, mint mi."

A vita végén nincs győztes és vesztes: miután a hallgatósággal együtt
elmondják
a két egyház közös imádságát, a Miatyánkot, a felek egyértelmű nyertesként
lépnek le a pulpitusról. És ahogy Balogh Zoltán a végén tanulságként
megfogalmazza: "Talán nem is annyira egymás felé kellene közelednünk, mert a
jelek szerint ez nemigen megy. Hanem Krisztus felé -- aminek következtében
egymáshoz is közelebb juthatnánk."
________________________________________________
Szentimrés Sajtófigyelő
szie-sf at szie.org.hu
http://lists.szie.org.hu/mailman/listinfo/szie-sf