[fer_akata] Beszélgetés dr. Papp Lajos szívsebész professzorral

[Keszthelyi Andra's]

TIHANYI PÉTER

Nem fogadom el a halált

Beszélgetés dr. Papp Lajos szívsebész professzorral

"Minden nagy szívműtét lényege az, hogy az operáció egy bizonyos 
fázisában megállítjuk a szív dobogását. Képzelje el, ez az egyetlen 
szervünk, melyet Isten úgy teremtett, hogy egy pillanatra se álljon meg. 
Minden más szervünket valamilyen módon tudjuk pihentetni. A szívnek a 
születéstől a halálunkig dobognia kell. És akkor egyszer csak - szinte 
Isten dolgába beavatkozva - én megállítom ezt a dobogó szívet, akár 
órákra. Ez egy nagyon kemény dolog, amely számos más etikai, filozófiai, 
jogi kérdést is fölvet. A nagy műtétek előtt ezt nehéz úgy megfogalmazni 
a betegeknek, hogy ne rettenjenek el a műtéttől, hanem akarják azt, 
tehát meg kell tudniuk, hogy ami be fog következni, a szívmegállítás, ha 
csak rövid időre is, de egyenlő a halállal. Tehát egy halálállapotot 
idézek elő. Miután megoperáltam, a szívét újraindítom. Ez számomra 
mindig egy katartikus pillanat."

Professzor úr, Ön közel huszonöt éve operálja az emberi szívet. 
Nemzetközileg is elismert, nagy tudású sebész hírében áll. Sok olyan 
ember életét megmentette, akiknek az életfunkciói a műszerek szerint már 
nem működtek, és a kollegák is lemondtak róluk. Ön mégis elvégezte a 
műtétet, és ezek a betegek ma is élnek, jól vannak. Hol van Ön szerint a 
határ az élet és a halál között? Mi számít a halál pillanatának, ahonnan 
már nincs visszaút, és mi az a pillanat, mi az a szituáció, amely a 
tudomány mai állása szerint a halál pillanata, de az Ön tapasztalatai 
szerint mégsem az? Milyen rejtett tartalékai vannak az életnek, 
amelyekről nem tudunk?

- Föltette a kérdések kérdését. Úgy gondolom, a halál egy végállapotot 
jelenthet, tehát magát a halált egy hosszabb folyamatnak vélem. 
Fokozatosan halunk meg. Tehát nem tudom vállalni a felelősséget, hogy 
egy adott időpillanatban kijelentsem valakiről, hogy halott vagy sem. A 
halál fogalmát az orvostudomány az agyi tevékenység megszűnéséhez, 
bizonyos reflexek megszűnéséhez köti. Erre viszont kissé rácáfol a 
szívsebészet. Minden szívműtétnél, amikor az emberi testet bizonyos 
hőfok alá lehűtjük, akkor azok az életfunkciók, melyeket az élethez 
szoktak kötni, semmiféle műszerrel nem regisztrálhatók, merthogy 
nincsenek. De ettől még soha nem fordult meg a fejemben az a gondolat, 
hogy én ilyenkor egy halott embert operálok. Nem tudom megfogalmazni, mi 
az, ami bennem mégis az élet érzését kelti, hiszen semmiféle 
kommunikációra nem képes, reflex- és élettevékenységei a betegnek 
nincsenek, ráadásul olyan hideg, mint a boncteremben. És mégis él. Érti? 
Él. Hiszen, ha a szívét újra megindítom, a szív újból dobog, és ha 
felmelegítem, akkor minden életfunkciója - még a legmagasabb rendű agyi 
tevékenység is - visszatér. Én abszolút bizonytalan vagyok abban a 
tekintetben, hogy a halál valóban azt jelenti-e, amit az emberiség ma a 
halálról tud.

- Nem tudná mindezt, amit eddig elmondott, egy Önnel megtörtént esettel 
illusztrálni?

- 1991-ben vagyunk, egy fiatal, kétgyermekes családanyáról van szó. 
Mikor hozzám, a műtőbe behozták, a szíve már megállt, és minden orvosi 
kritériumot kimerítően beállt a halál. A kérdés itt nem az volt, hogy 
vajon meghalt-e, hanem hogy mikor halt meg. Tudniillik, miközben a 
műtőbe szállították, nem volt náluk olyan ellenőrző műszer, amellyel az 
életfunkciókat követni tudták volna. Elkezdtük az újraélesztést. Ezt 
természetesen - ugyanúgy, mint a szívműtéteket - nem egyedül végeztem, 
ez egy tíz-tizenkét tagú csapat munkája, amely csapatnak én vagyok a 
kapitánya. Negyven perces megfeszített munkával sem tudtuk az 
életfunkcióit beindítani, azaz a halálból valahogy visszahozni. És én, a 
kapitány azt mondtam - miközben Istennel és a világgal pereltem -, hogy: 
akkor most elhagyjuk a hajót.

- Miről szólt ez a perlekedése?

- A miérteket kerestem. Miért kellett ennek a fiatalasszonynak meghalnia 
és két gyereket árván hagynia? Ennyit ér a tudományom? Most mit tegyek, 
Istenem? Már kihúzták a csövet a légcsövéből, már az utolsó fázis lett 
volna, hogy az EKG-kontaktust megszüntessék, mikor kifelé menet a 
műtőből az ajtó kis kerek ablakán, nem is tudom miért, egy pillanatra 
visszanéztem. Ebben a másodpercben, mintha láttam volna valamit a 
monitoron, most már soha nem fogom megtudni, hogy ez egy utolsó 
szívmozgásból származó elektromos jel volt, vagy csak meglökték a lábát, 
és ez az elektromos zaj valahogy a monitoron megjelent. Mindenesetre ez 
a "jel" nekem elég volt ahhoz, hogy a hitem visszajöjjön, hogy él az 
illető, és hogy meg tudom menteni. Visszarendeltem a stábot, és 
elkezdtük a műtétet. El kellett felejtenünk, hogy több mint fél óráig 
eredménytelenül próbálkoztunk az újraélesztéssel. Valahogy el kellett 
hitetnem a stábbal azt is, hogy nem halottat operálunk. Felnyitottam a 
szívét. Akkor látszott, hogy az egyenirányító szelepek, a billentyűk 
olyan súlyosan károsodtak, tehát annyira beteg volt a szív, hogy 
valószínű ezért nem mutatott a gépen a monitoron semmilyen életjelt. 
Persze ez csak egy utólagos teória. A műtét alatt végig ott volt a 
levegőben az a kérdés, hogy: akkor most halottat vagy élőt operálunk? A 
műtét befejezése után hat órával beszéltem a hölggyel. Ennek már hét 
éve, és a hölgy azóta is él és jól van. Amint látja, borzasztóan 
veszélyesek mindenhol a dogmák, a beidegződések, de leginkább az élet és 
halál mezsgyéjén. Tarthatatlannak tartom azt, hogy az emberi életért 
való küzdelmet pillanatokhoz, percekhez kössék. Sok ember, érzésem 
szerint azért hal meg, mert az egyetemi tankönyvekben még mindig azt 
olvashatják az orvostanhallgatók, hogy három perc után nem érdemes 
újraélesztést végezni, mert az már maradandó agykárosodást okoz, és 
hat-hét perc után a szív sem újraéleszthető. Ezt a dogmát mindenki 
megtanulja és elhiszi, bár számtalan ellenpéldával találkozik élete 
során. Ezek természetesen a tudomány mai állása szerint megalapozott 
tételek, csakhogy tartok tőle, hogy a tudomány az élet számos területén 
vajmi keveset tud. Egy mondattal válaszolva a kérdésére, azt tudom 
mondani: nem érzem magam olyan tudás birtokában, hogy meg tudnám 
biztonsággal állapítani az élet végének és a halál kezdetének a 
pillanatát. Ezért aztán biztos elkövettem többször azt a hibát is, hogy 
halotton végeztem az újraélesztés manővereit.

- De ez még mindig sokkal jobb, mintha egy még élő emberről mondana le, 
reménytelennek ítélve a helyzetet, nem?

- Így van. Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt egy fiatalember szívműtétje 
után - már az intenzív osztályon történő kezelés során - egyszer csak 
beállt a halál: megszűnt dobogni a szíve. Teljesen reménytelenül 
folytattuk az újraélesztési manővereket több mint fél órán keresztül. Én 
már csak azt észleltem, hogy majdnem egy óra múlva egyedül maradtam 
ezzel a fiatalemberrel. És valóban, mint egy rongybaba a kezeim alatt 
élettelenül vonaglott, ahogy a szívkompreszsziókat, azaz a mellkas 
nyomását végeztem. Ez a fiatalember egy óra és néhány perc múltán újra 
élt, elkezdett dobogni a szíve. Eszmélésének különböző fázisaiban 
röviden elmondta az élményeit, hiszen ő valóban nagyon messziről jött 
vissza. Azután is teljes életet élt, kisgyermekei felnőtté váltak, és 
együtt öregedett a feleségével. Sajnos tavaly, 1998-ban egészen más 
betegségben - agydaganat - elhunyt.

- Ahogy Ön beszél a műtéteiről, az újraélesztésekről, úgy tűnik, mintha 
egy harcról, egy birkózásról beszélne...

- Elég precízen fogalmazott. Sokszor úgy érzem, hogy magával a halállal 
birkózom. Idáig mindig az volt a benyomásom, hogy nem én győztem, hanem 
ő engedte, hogy két vállra fektessem. Mikor sikerült ebből a birkózásból 
győztesen kikerülnöm, a betegem életben maradását jutalomként éltem meg. 
Jutalomként azért a hitért amit az életbe vetettem. Sokszor a 
kórteremben csak a haldokló, a halál, meg én voltam. Semmiféle észérvet 
nem tudok fölhozni arra vonatkozóan, hogy miért folytatom az 
életfunkciók fenntartását. Az esetek döntő részében a keringést úgy 
tartottam fönn, hogy nyomtam a mellkast ritmikusan, a lélegeztető gép 
pedig lélegeztette a beteget. Semmiféle objektív jel nem mutatott arra, 
hogy amit teszek, az hatásos, és nem halott emberen végzem ezt a 
cselekvéssort vagy beavatkozást. És hogyha nagyon hittem és sokáig 
csináltam, az esetek nagy részében a jutalmam valóban az élet volt. Ez 
valóban birkózás.

- A betegeknek tulajdonképpen miben vagy kiben kell hinniük? A 
gyógyulásukban, Önben, az életben vagy mindháromban? Illetve a félelem 
érzése mennyire gátolhatja az életben maradást?

- Vannak betegek, akik világosan és tisztán látják, hogy mennyire nehéz 
és veszélyes a műtét, amire vállalkoztak. És mégsem érzek egy pillanatig 
sem halálfélelmet bennük. Ezek a betegek biztos, hogy élnek a műtét 
után. Legyen az akár a legveszélyesebb és legnehezebb műtét is. Az a 
több évtizedes tapasztalatom, hogy ha a beteg nagyon fél, akkor valahogy 
az ő félelme rám ragad, és ott kísért végig a műtét során. Ezt 
tudományosan szintén nem tudom alátámasztani, de azt be tudom 
bizonyítani, hogy azok a betegek halnak meg, akiknek óriási 
halálfélelmük van. Minden betegnek, akit megoperálok, elmondom, hogy 
csak akkor akarja a műtétet, ha száz százalékosan bízik benne, és bízik 
bennem is, hogy mindent meg fogok tenni az életéért. Akik mégis 
meghaltak a bízók közül, szinte kivétel nélkül a műtét előtti este a 
családjuknak halálfélelmükről beszéltek és arról, hogy úgy érzik, nem 
fogják látni többé egymást. Végrendelkeztek, és a halál utáni sorsukról 
is döntöttek. Ha ez nekem akkor a tudomásomra jutott volna, másnap nem 
operáltam volna meg őket. Nehéz szétválasztani az objektív tényeket az 
emberi érzésektől.

- A kóma állapota minek tekinthető, "hol" vannak olyankor a betegek?

- Egy hölgy olyan állapotba került egy budapesti kórházban, hogy a 
vezető professzor - aki egyébként jó barátom és nagy tapasztalatú ember 
- azt mondta róla, hogy nem is érdemes megkísérelni a műtétet. A 
professzor hazament, és fiatal tanítványa, a beosztottja - aki engem 
egyébként jól ismert és tisztelt - felhívott, és részletesen elmondta az 
esetet. A hölgy az eszméletlenség határán volt, kínlódott az életéért. 
De ez a fiatal orvos hitt abban, hogy én tudok és merek segíteni ebben. 
Mikor a beteggel találkoztam, ha homályosan is, de eszméleténél volt. A 
leletei alapján már nem szabadott volna, hogy éljen. Mindennek ellenére 
az élet levegője ott vibrált a beteg körül. Én csak egyet kérdeztem 
tőle: hisz-e abban, hogy életben marad. Mondta, jelezte, hogy hisz. 
Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy megoperálom. Ez nem egy racionális 
döntés volt, hanem inkább egy intuíció. A műtét után nem tért 
eszméletéhez. Hat napig eszméletlenül feküdt. Lélegeztetőgép tartotta 
életben. Ezt az állapotot hívják kómának. Én ennek ellenére minden nap 
többször is odamentem a beteghez, megfogtam a kezét, megsimogattam a 
fejét. És mivel nem akartam, hogy a többi kollégám megmosolyogjon, ezért 
egészen halkan a fülébe súgtam ezeket a mondatokat: "Ugye megígérte 
nekem, hogy nem hagy cserben? Önnek élnie kell. Értse meg: van esélye. 
Nem szabad föladnia." A beteg hat nap múlva eszméletére tért, és egy 
hónap múlva a körülményekhez képest gyógyultan távozott. Ami a 
döbbenetes, az most következik. A beteg azt mondta nekem, hogy köszöni a 
mondataimat. Elmondta percre pontosan, hogy kedden, szerdán, 
csütörtökön, pénteken mikor voltam nála, és miket suttogtam a fülébe. 
Utólag leellenőriztem, valóban akkor voltam ott, amikor ő mondta. 
Elmondta pontosan, hogy szerdán tizenegy óra húsz perckor megállt ez és 
ez az orvos az ágya végénél, és akkor őt ott halottnak nyilvánították. 
Azt mondta a hölgy: "Szerettem volna nekik odaszólni, hogy ne temessenek 
el, mert nem haltam meg. Nagyon rossz érzés volt, hogy nem tudtam velük 
szemben védekezni." Ez a nő mindent elmondott. Azt mondta: "Alig vártam, 
hogy maga odajöjjön hozzám, és beszéljen az életről." A beteg szemén a 
hat nap alatt végig egy nedves labdacs volt, nehogy a szemhártyája 
kiszáradjon. Életfunkciói nem voltak. Nyilvánvaló, hogy a szemével nem 
láthatott és a fülével nem hallhatott, hanem valami mással, amiről mi 
nem tudunk. Persze azért, mert valamiről mi pillanatnyilag nem tudunk - 
vagy nem tud még az orvostudomány -, nem azt jelenti, hogy az nincs is. 
Az biztos, hogy ezek után nekem már senki nem mondhatja azt, hogy a kóma 
állapotában lévő beteghez nem érdemes szólni, mert az úgyis meghalt. De 
számos más esetben is a betegek beszámolnak a műtét alatti élményeikről, 
pedig elvileg semmilyen élményük nem lehetne. A nagyobb szívműtéteknél 
megállítjuk a beteg szívét, és gép pótolja a keringést és a 
szívműködést. Megállítani a szívet nagyon könnyű, beindítani már nem 
annyira. Miután megoperáltuk a szívét, újraindítjuk. Az újraindítás 
számomra mindig egy katartikus pillanat. Sokszor a betegek a szív 
újraindításának élményéről pontosan beszámolnak. Ez azért döbbenetes, 
mert arról az időszakról, amelyről ő beszámol - nevezetesen a szív 
újraindításának élményéről - abban az állapotban ő a tudomány mai 
álláspontja szerint nemhogy nem érezhet semmit, de nem is élhet.

- Az emberi jellem milyensége és a szív állapota, egészsége között lát 
Ön valamilyen összefüggést?

- Ezt a kérdést még soha nem tették fel nekem. Én sok úgynevezett rossz, 
gonosz, istentelen emberrel találkoztam, de érdekes módon a műtét előtti 
napokban eléggé látványos módon megváltoznak. Ilyenkor mindenki leveti 
az álarcát. Őszinte lesz önmagához, felismeri a legnagyobb hibáit, 
tévedéseit, és hirtelen meg akar változni. Úgy látom, hogy sokszor a 
halál lehetőségének a közelsége a csip-csup dolgokról a lényeges 
dolgokra irányítja a betegek, az emberek figyelmét. Elkezdik értékelni 
az életet.

- Professzor úr, hogyan viszonyulhatunk a halálhoz úgy, hogy még ez a 
viszonyulás is az élet malmára hajtsa a vizet?

- Én régen intenzív osztályon kezdtem az orvosi pályámat, és akkor 
elfogadtam azt, hogy súlyos, halálközeli állapotokban behozott betegek 
esetében - mivel ilyen állapotban láttam meg őket először - a természet 
és az élet rendje, hogy ők most esetleg meghalnak. Mikor viszont 
szívsebésszé lettem, és élő, kétlábon járó, látszatra egészséges 
emberekként találkoztam először a betegeimmel, így már nem tudtam 
elfogadni a halált, nem tudtam elfogadni a műtéteim általi halált, és a 
mai napig sem tudok elfogadni egyetlenegy halált sem. Ezt nem tudom egy 
természetes állapotként kezelni. Az a nézet, illetve hozzáállás, hogy 
mikor az ember operál, akkor az teljesen természetes, hogy ennyi és 
ennyi ember meg fog halni, ez számomra abszolút tarthatatlan. Csak azzal 
tudom minimálisra csökkenteni a halálozást, ha nem tekintem 
természetesnek egyetlen ember halálát sem. De annál inkább az életüket.



-- 

Üdvrivalgással:
KEA.
---
Keszthelyi András
fo"isk. adj.
BMF-KGK-SZVI