[fer_akata] Kovács Gábor atya a gyónásról

Keszthelyi Andra's kea at turul.banki.hu
2009. Ápr. 7., K, 19:15:19 CEST


Kedves Szülőtársak!

Azt hiszem, erőst időszerű, akinek van szeme, hallja meg!

Gyónni


Gyónni kellemetlen. Sok katolikus valahova a tudata peremére száműzi a
gyónást. Ünnepek közeledtével nagyot nyög és rászánja magát, hogy aztán
minél hamarabb visszatérjen a "rendes" kerékvágásba, ahol nincsenek ilyen
kényelmetlen dolgok.

Mások áhítják a gyónást és egyet-földet bejárnak, amíg találnak papot, aki
hajlandó fogadni őket és óraszám hallgatni vallomásaikat, amelyekben nem
annyira bűneik, mint pszichológiai állapotuk játssza a főszerepet. Ha aztán
ezt a megértő gyóntatót távolabbra helyezik vagy netán Isten magához
szólítja, beszüntetik a gyakori gyónást.

A két típusban egy közös: egyiknek se változtat életén a gyónás. Csak emberi
kielégülést nyújt. Egyik eleget tett a törvénynek és hagyománynak, a másik
jól kibeszélte magát és megkönnyebbült. De Isten maradt, ahol volt, és ők is
maradtak, ahol voltak.

Pedig a bűnbánat szentségének az volna a rendeltetése, hogy Isten belépjen
életünkbe és megváltoztassa azt. Kövessük a feloldozás szövegét: "Isten, a
mi irgalmas Atyánk, aki Szent Fiának kereszthalála és feltámadása által
kiengesztelte önmagával a világot és kiárasztotta a Szentlelket a bűnök
bocsánatára, az Egyház szolgálata által bocsásson meg neked és adja meg a
békét; és én feloldozlak téged bűneidtől az Atya és a Fiú és a Szentlélek
nevében." Előfordulhat, hogy a gyóntató időnyerés céljából elhagyja a
bevezető mondatot és csak a szorosan vett feloldozás szavait mondja el, vagy
lerövidíti a formulát. A feloldozás természetesen ilyenkor is érvényes. A
bevezető mondat azonban mégis nagyon fontos, mert föltárja a tartalmát
annak, ami történik. Az Egyház szolgálata révén a bűnbánóban Jézus
kereszthalának és föltámadásának ereje lép működésbe, és kiárad rá a mindent
megújító Szentlélek. Nem az elkövetett bűnök puszta sztornírozása megy
végbe, hanem Isten újjáteremtő műve. Aki bűnösként térdelt le, szentként kel
föl. Aki a pusztulással volt eljegyezve, most a Szentháromság életét hordja
magában. A csődre ítélt egzisztencia már a teremtő Szeretet edénye. "Aki
Krisztusban van, új teremtmény" (2Kor 5,17).

A gyóntatószék az új teremtés műhelye. A gyóntató pap az új teremtés -
személyében jelentéktelen - eszköze. A kiengesztelődés szentségének lényege,
hogy Isten csodát művel a megtérő szívében, magához ragadja őt és áthatja
önmagával. A bűnök azért törlődnek el, mert nem férnek össze Isten
szentségével, aki behatolt a gyónó életébe, és szeretetének perzselő
csókjával birtokába vette azt. Természetesen kívánatos, hogy a gyóntató
olyan személy legyen, aki előtt a gyónónak nem esik nagyon nehezére föltárni
lelkét. Mégis szögezzük le világosan, hogy ami a gyóntatóból igazán fontos a
gyónásban, az nem a személyiség, hanem az apostoli hatalom: "Akiknek
megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok,
azok bűnei megmaradnak" (Jn 20,23). Nagyon nagy hiba azért halogatni a
gyónást, mert nem vagyunk megelégedve a gyóntatókkal. A pap gyarló ember, ne
akarjuk piedesztálra emelni, és ne várjunk tőle angyali tökéletességet.
Egyszersmind azonban indokolt, hogy olyan gyóntatót keressünk, aki
szolgálatával a feloldozáson túl lelki vezetést is nyújt. Bár a lelki
vezetés szolgálata elválasztható a gyóntatói szolgálattól, mégis lehetetlen
a gyóntatói működés egy minimális lelkivezetői tevékenység nélkül: a
gyóntatónak nyilatkoznia arról, mi bűn és mi nem, milyen feltételek mellett
adható egyáltalán feloldozás, és ha sok ideje nincs is egy-egy gyónásra, az
esetek túlnyomó többségében indokolt egy-két lelki tanáccsal szolgálnia, sőt
már a kiszabott elégtétel is mutat valamilyen irányt. Ha a gyónó ezenkívül
lelki dolgokra vonatkozó kérdéseit is fölteszi a papnak, és kellő
gyakorisággal járul a kiengesztelődés szentségéhez, a gyóntatás és
lelkivezetés szolgálata minden nehézség nélkül összeköthető. Ilyen kapcsolat
természetesen nem akármelyik gyóntatóval lehetséges, meg kell találnunk a
megfelelő személyt, akihez bizalommal tudunk lenni, és akinek
állásfoglalásait megbízhatónak tartjuk. Ez vidéken nagyobb nehézséget
jelent, mint a nagyvárosban. Saját plébánosuk előtt sokan nem tudják
föltárni intim világukat. Ilyenkor megközelíthető távolságban kell találni
egy másik papot, és azt meghatározott időközökben fölkeresni. Ha a
lelkivezető túl távol lakik vagy túlságosan ritkán keressük föl, a
lelkivezetés névlegessé válik. Amennyiben diakónust, szerzetest vagy érett
hitű világi személyt választunk lelkivezetőnknek, akkor is célszerű állandó
gyóntatóhoz járnunk, éspedig olyanhoz, akinek tanácsai nem ütik élesen a
lelkivezető tanácsait. Hogy olykor-olykor nem ítélik meg a dolgokat
egyformán, az természetes és elkerülhetetlen. Éppen ezért vagyok annak a
híve, hogy a lelkivezető és a gyóntató lehetőleg azonos személy legyen. Ő se
tévedhetetlen, mégis nagyobb biztonságot tud adni, mintha rendszeresen
ellentétes tanácsok között kell választanunk. Ha meggyőződtünk arról, hogy
gyóntatónk hit és erkölcs dolgában töretlenül képviseli az Egyház tanítását,
és tűrhetően tudunk kommunikálni vele, a gyóntatószéki szolgálat kereteiben
kielégítő lelkivezetéshez juthatunk. Így azt a veszélyt is elkerüljük, hogy
a lelkivezetés lelki fecsegéssé torzul.

Ahhoz, hogy állandó gyóntatóra leljünk, természetesen mindenekelőtt gyónnunk
kell, mert csak a gyakorlat mutathatja meg, kinél találunk kellő megértésre
és vezetésre. Elkerülhetetlen tehát, hogy benyissunk olyan papok
gyóntatószékébe, akiket nem ismerünk. Hogy erre rá tudjuk szánni magunkat,
tudatosítanunk kell a kiengesztelődés szentségének fent leírt lényegét. Nem
azért megyünk gyónni, hogy pszichológiai kielégüléshez jussunk, nem is
azért, hogy tanítást kapjunk, vagy kapcsolatot ápoljunk a gyóntatóval. Ezek
mind következményei lehetnek (s remélhetően lesznek is) gyónásunknak, de nem
képezik annak fő tartalmát. A fő tartalom az, hogy Jézus Egyházában és saját
lelkünkben az isteni élet új hulláma árad ki, amely begyógyítja a bűneink
ütötte sebeket. Ehhez részünkről szükséges a hit, a megtérés elhatározása és
a bűnvallomás. A gyóntató részéről egy szükséges: a feloldozás. Ezzel teszi
értünk a legtöbbet, minden más csak kísérőjelenség. Kellemetlen tud lenni
egy ballábbal felkelt gyóntató, és a papnak természetesen mindent meg kell
tennie, hogy fáradtságát, rossz kedvét, személyes vergődéseit ne vigye bele
a gyóntatásba, hanem szeretetteljes érdeklődést és megértést tanúsítson a
bűnbánók iránt. De egy goromba pap, sőt egy hitetlen pap is rázúdítja
gyónóira a teljes mennyet, ha a feloldozást előírásszerűen elimádkozza. A
gyónás szertartása szentség. Isten cselekvése, nem a papé.

Mint mondottam: szükséges a gyónó részéről a hit. Nemhívőket nem szabad
gyónásra kényszeríteni, esküvőjük előtt sem. A hit nélkül végzett gyónás nem
adja meg a bűnök bocsánatát, sőt Isten szentségét sérti. A gyakorló
katolikusnak se szabad azzal a hátsó gondolattal gyónnia, hogy "ez úgyse fog
használni semmit". Istennek vallja meg bűneit, és Isten mindenható. A jó
gyónás nemcsak eltörli a bűnöket, hanem megadja a szükséges kegyelmet a
bűnök jövőbeni elkerüléséhez is. Számos gyónó ebben nem hisz, és ezért
megreked bűneiben. Ha hinne, haladna.

Szükséges továbbá a megtérés elhatározása. Mondhatnám úgyis: szükséges a
bűnbánat. Két okból fogalmazok másképp. Egyrészt: a "bánat" szó érzelemre
látszik utalni, jóllehet itt az akarat aktusáról van szó. Másrészt: ebben az
elhatározásban benne van az elégtétel elvégzésének szándéka is. Az
ősegyházban csak vezeklés után kaptak feloldozást a bűnbánók, a jelen
gyakorlat viszont később elvégzendő elégtételt szab ki. Hangoztatni kell,
hogy ez lényeges része bűnbánatunknak. Bűnünk sebet ütött az Egyházon, és
legalább jelképes cselekedettel ki kell fejeznünk, hogy készek vagyunk
gyógyítgatni ezt a sebet. Az elégtétel elvégzésének szándéka nélkül végzett
gyónás érvénytelen. Ha nem értjük az elégtételt vagy problémát jelent az
elvégzése, szólnunk kell a gyóntatónak. Amennyiben a gyónás után mégse
végezzük el az elégtételt, ez nem teszi visszamenőleg érvénytelenné a
gyónást, de vétkes mulasztás. Ha addig halogattuk, amíg elfelejtettük, mi is
volt az elégtétel, következő gyónásunkban (vagy ugyanattól a gyóntatótól
gyónáson kívül is) másik elégtételt kérhetünk. Mindezek fényében lényeges,
hogy a gyóntatószékből távozva számontartsuk és mielőbb elvégezzük a
penitenciát.

A "megtérés elhatározása" azonban sokkal több az elégtétel elvégzésének
szándékánál. Szükséges, hogy a gyónás megtérést jelentsen, vagyis
elfordulást a bűntől és odafordulást Istenhez, akit a jövőben teljes
szívünkből törekszünk szeretni. Találkozni lehet olyan gyónókkal, akik a
feloldozást csak a múltbeli bűnök sztornírozásának tekintik, de nincs
szándékuk változtatni életükön. Nem mondanak le a politikai ellenfél iránt
táplált gyűlöletükről, fönn akarják tartani házasságon kívüli szexuális
kapcsolatukat, szenvedélybeteg létükre nem hajlandók elvonókúrára, vagy
ragaszkodnak súlyos közeli bűnalkalmakhoz (pl. szerelmesek egy lakásban,
tanúk nélkül, kulcsrazárt ajtók mögött). Az ilyen gyónás érvénytelen és
szentségtörő. Ha történetesen föloldozást kapnak egy kevésbé figyelmes vagy
liberális felfogású gyóntatótól, ez nem törli el bűneiket, mert a
bűnbocsánat objektív feltételei hiányoznak. A gyóntatónak csak alkalmazni
van joga a katolikus erkölcstant, nem megváltoztatni. A kegyelmet ugyan
közvetíti, de nem ő adja.

Szomorú típusa az ilyen megtérés nélküli gyónónak, aki saját erkölcstant
csinál magának, mondván, hogy "az ő lelkiismerete szerint" megengedett az,
ami a katolikus Egyház szerint tilos. Mint II. János Pál pápa tanítja, a
szabadság csak akkor szabadság, ha az igazságban gyökerezik. Az igazságot
pedig nem a mi vélekedésünk állítja elő. Nem mi rendelkezünk az igazsággal,
az igazság rendelkezik velünk. Sem az egyedi hívő, sem a gyóntató vagy
teológiai tanár nem teheti túl magát azon az igazságon, amit a Katolikus
Egyház Katekizmusa biztos és kötelező módon elénk ad. "Jaj azoknak, akik a
rosszat jónak mondják, és a jót rossznak; akik a sötétséget világossággá
teszik, és a világosságot sötétséggé" (Iz 5,20). A megtérés a tévtanokból a
hit igazságához való visszatérést is jelenti.

Szükséges továbbá a gyónó részéről a bűnvallomás. Ha ez valamilyen okból
gyakorlatilag lehetetlen (eszméletlen betegnél, süllyedő hajón vagy egyéb
szükséghelyzetben), el is maradhat; ha a hit és a megtérés elhatározása
megvan, a feloldozás célba fog találni. Átlagos esetben azonban szükséges,
hogy a gyónó legalábbis minden halálos bűnét fajta és szám szerint
megvallja. Ha nem vagyunk biztosak benne, hogy egy bűn halálos volt-e, jól
tesszük, ha meggyónjuk, de nem vagyunk erre okvetlenül kötelezve, és
tökéletes bánatot indítva áldozhatunk gyónás nélkül is. Egészséges
lelkiismeretű embernél azonban nem lesz probléma annak megkülönböztetése,
hogy hátat fordított Istennek (halálos bűn) vagy csak megbotlott a feléje
vezető úton (bocsánatos bűn). Ha valaki lelki életet él és sűrűn gyónik,
annak életében a halálos bűn kivételes tragédia, mindennapi botlásai
általában nem halálosak. Még tárgyilag súlyos bűnök esetén is, amilyen
például a maszturbáció, gyakran fönnállnak olyan szubjektív enyhítő
körülmények (pl. a kellő pszichológiai szabadság hiánya), amelyek a bűnt
bocsánatossá teszik. Az aggályosságnak nevezett kényszerneurózis mindenütt
halálos bűnöket lát, de az aggályosnak egyáltalán nem szabad arra
hallgatnia, amit lelkiismeretének vél, holott valójában szorongásos
kórtünet; neki kizárólag a gyóntató utasításaira szabad hallgatnia.

A lelki élet azonban a gyakorlatban nem fog működni a bocsánatos bűnök
megvallása nélkül. Aki Istent mindenek fölött akarja szeretni (márpedig az
evangélium erre kötelez bennünket), annak valamennyi gyarlóságával föl kell
vennie a harcot, leghatékonyabb fegyverünk pedig éppen a szentgyónás.
Három-négy hetente, de legalább havonta gyónnunk kell, hogy előre tudjunk
haladni. Akik csak rendkívüli alkalmakkor jönnek el gyónni, aligha akarnak
az üdvösség útján járni. Hetente többször gyónni már többnyire egészségtelen
túlzás, de a heti gyakoriság még normális és hatékony. Aki úgy gondolja,
nincs mit gyónnia, sürgősen olvassa el a hegyibeszédet.

A jó bűnvallomás annak megvallásával kezdődik, hogy mikor gyóntunk utoljára.
Így kell kezdenünk, mindjárt a köszönés után. Ez nem szükséges ugyan a
gyónás érvényességéhez, de szükséges a gyóntató tájékoztatására. Hogy úgy
mondjam: ez adja meg bűneink "helyi értékét". Nem mindegy például, hogy
valaki két héten át hanyagolta el az imádságot, vagy két hónapon át.
Természetesen elegendő az utolsó gyónás időpontját azzal a pontossággal
megjelölni, amellyel emlékszünk rá. De túl kevés azt mondani: "Régen gyóntam
utoljára". Ez jelenthet két-három hónapot, de jelenthet húsz-harminc évet
is. Mondjunk számot, még ha hozzávetőlegeset is. Ha valaki az utolsó gyónás
helyett azzal kezdi a bűnvallomást: "Mit is mondjak", vagy "Hát...", bennem
kétely ébred helyes szándéka felől. Úgy tűnik, nem tudja, mit akar.

Miután elsoroltuk bűneinket (nem részletezve, csak megnevezve), fejezzük be
a bűnvallomást a "Másra nem emlékszem" formulával. (Ha a gyónó itt csak
hallgat, a gyóntatót zavarba hozza, hogy vajon újabb megvallani való bűnön
töpreng, vagy befejezte a sort.) Ezután a gyóntató veszi át a szót, fölteszi
kérdéseit, elmondja tanácsait és elégtételt ad. Ne szakítsuk félbe, akkor
se, ha újabb megvallani való bűn jutott eszünkbe. Miután megkaptuk az
elégtételt, újból miénk a szó, pótolhatjuk, ami közben eszünkbe jutott
(emiatt esetleg az elégtétel is változhat, de ha a gyóntató ezt nem említi,
akkor elegendő a már adott elégtétel). Ha nincs pótolni valónk, fogadjuk el
az elégtételt egy "Igen" vagy "Jó" szóval, és fejezzük ki bűnbánatunkat.
Erre a célra nincs kötelező formula, a tanult bánatimák csak minták, de
mindenképpen mondjuk ki hangosan, hiszen az Egyház színe előtt tartunk
bűnbánatot. Amikor vége a bánatimának, a pap feloldozást ad a fent idézett
formulával. A végén feleljünk "Amen" szóval, ez a hit szava, Jézus
anyanyelvén. Az Eucharisztia vételekor is ez a hitvallásunk. A befejező
formulák már nem tartoznak a lényeghez, a "Magasztaljuk Istent..." csak egy
fakultatív szöveg több közül. Ha a pap használja, adjuk meg a választ, de ha
elköszön, köszönjünk mi is és menjünk. Részemről a "Menj békével" szóval
szoktam elköszönni, amire alkalmas válasz: "Istenek legyen hála" - ezután
már további elköszönés nem szükséges.

Egy új, természetfölötti élet kalandja áll előttünk, a sátán vereséget
szenvedett, Isten öröme lakik bennünk. Merítsünk a kincsből, amelyet
hordozunk!






-- 

Üdvrivalgással:
KEA.
---
Keszthelyi András
fo"isk. adj.
BMF-KGK-SZVI




További információk a(z) fer_akata levelezőlistáról